Itt-Ott, 1983 (16. évfolyam, 1-3. szám)
1983 / 3. szám
HASZTALAN Ki baját, bűnét örököltem? Hol ragadt rám, milyen tömegben ez a ragály, mily szellőzetlen szobákban, karokban, ölekben? Bújnék vele, szabadba kerget, a világ előtt szégyenít meg. Ifjan vén könyveket lapoztam, pír öntött el, lobogtam, ottan fogott el, ott várt, lesben állva, száz éve már áldozatára?' Egy lágy dalban, mely szállt, hizelgett s egyszerre torkomon marok lett? Torkom szorul, de ő nem enged, jajong, hogy én is jajra keljek, kiért, miért? Nem válaszol, csak jajong, hogy érte is jajongjak és bár tudom, csak bajt okozhat, dől belőlem a szörnyű jóslat. Illyésben ez a tartás egy olyan korban alakul ki, amelyben ezekből a legmélyebb rétegekből ki lehetett ugyan emelkedni, de ennek az ára az esetek legnagyobb részében a múlt megtagadása, és az úri középosztályhoz való hasonulás volt. Illyés nemcsak ezt az árulásszámba menő hűtlenséget nem vállalta, de társaival együtt egy egész generációt, köztük az enyémet is, tanított meg arra, hogy a társadalmi létrán való felkapaszkodás ne az egyén önös érdekeit szolgálja, ne az elnyomók zsoldoshadának a sorait töltse fel, hanem annak a rétegnek az eredményesebb szolgálatára kötelezzen el, ahonnan kínos kapaszkodással jöttünk. Ehhez a szolgálathoz azonban teljes érzelmi azonosulás szükségeltetik. A kínnak nem a megértése, hanem a csontjainkban való átélése: Belőled büszke kurjantással — belőlem forrósággal, lázzal és látomásra hadart szókkal és haragot harapó foggal ütközik ki, hiába fojtnám a magyarság, a múlt, a fajtám. Föl-föllélegzem, aztán újra kezem gyúrva és szemem húnyva küzdők vele, mint betegséggel, rohammal, nyavalyatöréssel. Titkolnám, ajkam összezárul, arcom rándítja és elárul. A KOCSIS CSAK ÁLLT A kocsis csak állt, állt s akkor hirtelen a gazdatiszt rámért egy hatalmasat — — — — A lélegzetem elakadt. Szívem fölugrott, mint vad a hurokban. Egy kutya szűkölt. A kocsis riadtan szétnézett a tájon, szegény idegen! s egymásután kétszer ezt mondta: igen. Aztán urára nézett szánakozva mintha az ütést a tiszt kapta volna. Vörös lett az, dőlt belőle vad átka, rondán, akár a részeg hányadéka. A kocsis csak állt, nézett könnyes szemmel, nyugodtan, mint egy megcsúfolt új Mester. Kalapot emelt, indult tova némán s kutyája véle, mint ijedt tanítvány. 15
