Itt-Ott, 1983 (16. évfolyam, 1-3. szám)

1983 / 3. szám

is:

Ugyanezzel a ravasz hunyorító szemmel tart seregszemlét irodalmunk nagyjai fölött

A FAJ VÉDŐI

Ady dúlt örmény-arca, Babits és Zrínyi horvát koponyája, Petőfi szlovákos fekete s Péterfy és Tömörkény németes kék szeme s a bulyba-tárász Móricz s a Cyrano nagy orrát

hordó Vitéz Mihály (s Mátyás király) s a hajdú vagyis — hajjaj! — balkáni Arany János, Veres Péter s a Don Quijote Krúdy, a lengyeles Lőrinc, a mongol Áron s Gyuri, a hindu ajkú;

s a janicsár Szabó Pál, a szép-finn Kosztolányi (a szép-olasz Széchenyi és a szép-kurd királyfi: nagy Rákóczi Ferenc!) s a fél-kún, fél-román

Attila (meg Erdélyi) s én, a fél-besenyő —

— Belül épp ettől oly más s pompás a gyuromány, mit kelt örök kovászod, páratlan Tekenő!

Azaz: Illyés Gyula magyarsága nem exkluzív, hanem bő karolással inkluzív.

Magához öleli a 16 millió magyart és kikiáltja kínjukat és pusztulásukat. Szégyene a magyar kultúr-politikának (vagy egyéb politikának), hogy „Szellem és erőszak” című gyűjteménye a zúzdába, vagy az ördög tudja hova került. Az este játszottam végig azt a hangszalagomat, amelyik egy másfél órás beszélgetésünket rögzíti. Bár volna időnk meghallgatására, hogy benneteket is megsütne a láng, amely a kisebbségi sorsban pusztuló testvéreink sorsa kapcsán tüzes leikéből kicsap!

De ellenfelei számára is van szívében irgalom, a szó legnemesebb értelmében vett „úri” gesztus. 1945 után, amikor némely körökben a legnépszerűbb sport az önkényesen összeállított „háborús bűnös” listák fabrikálása volt, Illyés volt talán az egyetlen, aki nyilvánosan, nyomtatásban föl merte emelni szavát a magyarság-pusztító őrülettel szemben:

A magyarságnak nincs annyi kincse, hogy vakon — minden indulatnak — eldobálja. Nézzük meg jól, mit ejtünk a talp alá. . .

Ne csináljatok mártírokat, egy felesleges meghurcolás erejéig sem. Nekem ez az ügy drága, népem ügye. Adjatok módot, hogy méltó fegyverrel küzdhessek érte, olyannal, amely végleges győzelmet hoz: az ártó ember előtt is az ártó szellemmel végez. Az író ellenfél kezében nem bénítja meg a kardot a megkötözés, ahogy a halál sem. De megkötözött emberrel szemben nem állok ki viadalra; az elesett fagyott kezéből nem verem ki a fegyvert. Ha vegyész volnék, és Magyarország legnagyobb vegyésze börtönbe ülne, szégyellnék lombikjaihoz nyúlni. Ha Magyarország legnagyobb élő költője ülne börtönben szellemi tévedésért, a tollhoz is szégyellnék nyúlni. Épp azért, mert versenyezni akarok vele. Tévedése leküzdéséért is. Adjátok vissza ellenfeleimet, a méltókat, hogy harcolhassak!

19