Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 2. szám

rekkel .... Más táj az arrafelé, mint a miénk. A mi kis ablakos, alacsony fehér házainkat is hiába keresnéd. Csehországban a házak nagyobbak, és városiasabbak, fehérre se meszelik őket, színesek. A táj csupa domb, erdő és völgy, aztán jön a hegyvidék, s még a síkságok is a dombok hátán húzódnak, sok fennsík és mély völgyek vannak arrafelé." (Duba: ívnak a csukák)

A harmadik "mellékcselekmény," a reszlovakizácio az elmondottakkal szoros összefüggésben van. Célja az lett volna, hogy a békekonferencia idejére ne maradjon több papíros-magyar kétszázezernél, akinek kitelepítése a békekonferencia feladata lett volna. Az akció azonban korántsem valósult meg zökkenőmentesen.

A reszlovakizáltak a nemzetiségcserét nem vették komolyan.

Nem volt eszköz, mellyel a reszlovakizált magyarok százezreit arra lehetett volna kényszeríteni, hogy nyelvüket és kultúrájukat egyik napról a másikra felejtsék el! "Ha itt akarunk maradni, alá kell írnunk, hogy szlovákok vagyunk. Ha aláírjuk, itt maradhatunk.

— Nincs más megoldás?— kérdezte Nagybene.

— Nincs— válaszolta a csendőrparancsnok—, csak ez az egy megoldás lehetséges, és ezen sem lehet sokáig gondolkozni .. .

—Akkor baj van, mert ezen nagyon sokat kell gondolkozni . ..

—Nem— rázta a fejét, és letette a poharat az asztalra—, azt nem lehet." (uo., 368. old.)

Janics könyvére, mely a szolvákiai kisebbség etnikai pusztulását célzó kórtanát leplezi le, nem lehet tárgyilagosan reflektálni. Ezt legjobban Illyés előszava bizonyítja szimbólikus formában; nem lehet véletlen, hogy egy ilyen könyv elé bevezetőt (invokációt) éppen egy össznemzetben gondolkodó költő írjon, aki magának az anyaországnak a felhatalmazásában nyújtja kezét az anyakebelről leszakított legkisebb fiúért .... Az eddig mostohán kezelt Felvidék magyarjaiért.

Illyés szerint "a helyszíni személyes élmény, mely kellő mennyiségben már adatnak számítható; hitelesebb a statisztikánál." (Előszó, 8. old.) Engem Illyés Gyula jogosít fel tehát arra, hogy tárgyilagosságot mellőzve tegyem hozzá e műhöz a magam személyes vonatkozásait, ki maga is e meggyötört kisebbségből nőtt ki, kinek gyökerei máig is oda nyúlnak vissza, akit személy szerint is érintett e destruktív "önvédelmi nacionalizmus." Kinek apja, a magát ma is büszkén és öntudatosan, (palóc konoksággal) magyarnak valló Kovács Lajos maga is bújdosni kényszerült, hogy kikerülje a rámért sorscsapást; az ősi juss feladását és magyar nemzetiségének elárulását. Akinek keresztanyját, Gazda Jánosnét egy baranya megyei kis falucska svábverandás házába telepítették, akinek fiútestvére, Lajoska az egészségügyben is dúló diszkriminációnak esett kilencévesen áldozatul, miután a penicilinnel való gyógyításból ki volt zárva csak azért, mert magyar volt. (Diftériában halt meg apám karjaiban a mentőautóban a kórházból hazafelé jövet, 1947-ben.)

Ne várjon senki objektív felülkerekedést a dolgokon attól, akit hatodikos elemista korában azzal csalogatott szlovák iskolába való átállásra magyar nemzetiségű tanítója, hogy a szlovák tankönyvek fedele "fényesebb" és így csomagolni se kell; akinek többször kellett elismételni magában egy szlovák mondatot, az üzletbe való betérés előtt, hogy az hibátlanul csengjen a szlovák fülnek, ha azt akarta, hogy a citromból neki is jusson. Akiben a másodrendűség érzését akarata ellenére is kinevelték, mely a pozsonyi diákévek alatt csak megerősödött, amikor a szlovák nemzetiségű kollégák vetélytársakká nőttek az örökölt küzdelemben; s a hátrányok egyenes arányban nőttek a magyarságtudat megerősödésével. Akiben felforrt a vér,

41