Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 2. szám
KÖZÉRDEKŰ LEVELEK SELLEY ZOLTÁNNAK (Az 1980. november 14-i, a Rutgers Egyetemen tartott előadása alkalmából) Kedves Művész Űr! — Amikor előadása végeztével gratuláltam műsorához, megköszöntem, hogy eljött, és — keresgélve a szavakat, szinte az Ön segítségével azt mondtam, hogy nagy örömet okozott nekem. Ez így igaz. Nagy élmény volt kellemes, hajlékony és nagyon kifejező hangját hallani. A legtöbb vers előadása igen magas szintű volt, szívhez szóló. Sőt. Túlságosan is az. Ettől féltem, mielőtt elmentem Önt meghallgatni. Hogy egy ilyen est engem túlságosan felkavar. Mert lényem legmélyén érint. Múltam, jelenem, jövőm kapcsolatos vele. Születésemtől fogva elkísért anyanyelvem. Most is velem van, de félek, hogy kopik. Nem használom úgy, ahogy szeretném. Nincs alkalmam rá. Amerikaiak között vagyok egész nap. Nemsokára lesz az esküvőm egy kedves férfivel, akit nagyon szeretek, de pár szón kívül nem beszél magyarul. "Szia! Hogy vagy? Köszönöm jól. És te? Én is. Mit csinálsz? Dolgozom." Tudja még a színek nevét is. De gyönyörű szép nyelvünk finomságát, kifejező erejét hogyan érzékeltessem vele? Se neki, se nekem nincs annyi időnk, energiánk, hogy a magyar nyelvet megtanítsam neki úgy, hogy szép verseinket értékelni tudja. Legfeljebb angol fordításban. Az meg nem az igazi. Ezért ez az est mély fájdalmat is okozott. Ehhez az országhoz kötnek az évek — több mint egy évtized — , munkám, végzettségem és leendő társam. De félek, nagyon félek, hogy az angol szó özönében lényemet is elveszítem. Gyerekeim nem tudnak majd annyira magyarul mint én. Meg akarom majd tanítani nyelvünkre, kultúránkra őket — amennyire energiámból telik. De ez véges. Félek, hogy velem megszűnik őseim évezredes sora, én és az eljövendő nemzedékek beolvadunk egy másik népbe. Ezt én nem akarom. Én meg kívánom őrizni egyéniségemet, aminek egyik alapvető jellemvonása a magyar nyelv. Milyen szívet melegítő volt hallani a jól ismert, sőt memorizált "Tiszá"-t, a "Szondi két apródjá"-t, a kivonatosan — vagy egészében is? — megtanult balassi "Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog a végeknél?" kezdetű verset! A kevésbé köztudott költeményeknek friss volt a varázsa. De Radnóti hazáról szóló verse belső sebeket tépett fel — régi gondolkodásomat állította szembe tapasztalataimmal és jelen érzéseimmel. Peregtek szememből a könnyek. A hangja olyan szívhez szóló volt. Én is szeretnék ott lenni, kőre lépni és a történelmi múlttal ékes Magyarország levegőjét szívni, abban élni. De ez most lehetetlen. Kérem, ha lehet, jöjjön máskor is. Nem egyszer. Sokszor. Ha lehet, segítsen nekem és majd gyerekeimnek is. Énnekem, hogy magyar maradjak, ha amerikai magyar is, és eljövendő gyerekeimnek, hogy ha nem is Magyarországon születnek, magyar nyelvűek, kultúrájúak, magyarok lehessenek. —K.M., New Brunswick, NJ 17
