Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 2. szám
megindultak az osztrák és horvát erők Magyarország ellen. Hiába volt Európa közvéleménye, élén szellemi nagyjaival a mi oldalunkon, Windischgrätz csapatai 1849 jan. 5-én elfoglalták Pest-Budát. Ügy tűnt, hogy a magyar forradalom ugyanúgy véget ért, mint a többi felkelés Európában. Eddig hasonlított is a lefolyás a többihez. Ami ezután következett, az tipikusan magyar. A "reál politika" szükségszerűségeibe törődés helyett felvettük a harcot, mert vakul hittük akkor is, mint annyiszor előtte és azóta is, hogy az emberi szellem örökigényű kérdéseiben nem lehet megalkuvás. E szellem túljutott a határokon. Magához vonzotta a világ minden tájáról a szabadság eszméinek híveit. 1849-ben több ezer külföldi harcolt Magyarországon a közös eszmékért. Az önmagára talált nép az áldozatvállalás legcsodálatosabb példáit hozta kivívott szabadsága megtartásáért. Ez a múlt kötelez bennünket, kötelez benneteket, fiatal barátaim. Ha az események mellett az egyéni lélekben végigmenő folyamatot szeretnénk kivetíteni, megvizsgálni, akkor Petőfit kell elénk állítanunk. Élete nem pusztán az irodalomtörténetre tartozik. Nem is csak műveltségi igény, mennyire ismerjük pályafutását. Az ő élete nemzeti történetünk legfényesebb része. Ki volt ez az ember? Nyugodtan nevezhetnénk magyar prófétának. Ha magyar sorskérdésű, szabadság-verseit olvassuk, úgy tűnik, hogy szinte vallási szinten beszél hozzánk annak ellenére, hogy a vallásosság nem a szó általános értelmében nyer kifejezést nála. Amint a hívő lélek mindent vallásának értékrendszeréhez mér, Petőfi ezen túlmenően, világát a magyarság gondjai, a szabadság jegyében éli át. Nem mondhatjuk, hogy nem volt vallásos. Magával hozta szülei házából, de különben ő is, aki annyira csordultig volt emberi jósággal, tisztasággal, érezte a transzcendensei az erkölcs és humánum belső útmutatásaiban. Talán azt mondhatjuk, hogy vallási energiáját a magyarság szolgálatába transzponálta. Én nem hiszem, hogy ebben bármi kivetnivalólenne, hiszen Isten szabadnak teremtett bennünket, hiszen az egész problémahalmaz, ami foglalkoztatta, annyira közel áll hozzánk és annyira a mienk. Jobban a mienk, mint egy többezeréves, máshelyű, másnépű történet. Tanít és lobog a láng benne, hogy népét a szabadság útjára vezesse. El is keseredik, hogy még nem vagyunk ott, nem értük el a szabadságot. "Magyar vagyok" című versében így ír; Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol a nap már úgy ragyog. De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet! Azután minden megváltozik. A magyar a szabadság nemzete lesz. Hazaszeretete és lelkesedése szinte a végsőkig feszül, hiszen nemzete az ő vallására tért. Egymaga áll ki az elcsendesedett, levert Európában: Magára hagyták, egymágára A gyáva népek a magyart; Lánc csörg minden kézen, csupán a Magyar kezében cseng a kard. 8
