Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 4. szám
ILffiWffilLEK Sass Mártonnak. Csikágó: Kicsit szégyenkezve ragadok pennát, régen nem jelentkeztem, te pedig figyelmesen és kedvesen törődtél velem. Mentségemre szolgáljon, hogy háborús időkben élünk, minden nehézkes, tízszer, százszor annyit kell dolgozni, hogy túléljük a vihart .... Híres lett Argentína! Most legalább azt tudja mindenki, hogy hol van, és hogy mi a fővárosa. Mégis bosszankodom, hogy itt vagyunk. Azonban kikapok, ha ezt hangoztatni merem, mert a befogadó országnak hálával tartozunk. Az ezt állítok szeretik elfelejteni, hogy a befogadó országnak mi is sokat nyújtottunk, amire büszkék lehetünk. Egészen különleges és meglepő "szórakozás" az egész háborús lázat figyelni, figyelve honfitársaink gondolatvilágát. Ez minden híradással felér. Megint egyszer bebizonyosodott, hogy nem vagyunk politikus nemzet. Legtöbben összetévesztik a nacionalizmust, sőt a sovinizmust, a hazaszeretettel. Magyarságuk gyökértelen, mert az otthoni magyarsággal semmiféle kapcsolatot nem tartanak fenn. Teljes erővel belekapaszkodnak az argentin álláspont védelmébe — ki-ki a maga módján —, és magukat abszolút hazaszerető honpolgároknak érzik. Néhány tragikomikus magyarázat: "Milyen nagyszerű, hogy az egész világsajtóban az első oldalon szerepelünk . . . ." MI szerepelünk, a MI háborúnk, mert már mi is teljesen argentinok lettünk. Legfeljebb összehasonlításképpen elővesszük a magyar történelemből azt a keveset, amire még emlékszünk. "A Malvin szigetek ügye teljesen megegyezik 56-tal!" Döbbent hallgatásomra az illető magabiztosan folytatja: "Mi is (t.i. mi, argentinok!) egy zsarnok elnyomása alól akarunk felszabadulni." Arcomon még jobban láthatta a csodálkozást, mert tovább magyarázott: "Igen, felszabadulunk az amerikai elnyomás alól!" — Vajon érdemes ezzel vitatkozni? — "Argentína újjászületése!" — harsogják mások. "Végreösszetartás lesz, és minden nagyszerű lesz! Lelkileg feltámadunk!" — "Rengeteg munka lesz, az ipar, a mezőgazdaság fellendül, a spekuláció megszűnik." Kis logikát keresve, halkan megkérdezem, hogy a háborúért (ha akarják; háborúnkért) ki fog fizetni? Vajon a munkás és a munkaadó érettebb lett? — kérdezem tovább. Többet fognak dolgozni? A munkaadó — ha úgy akarom, a tőke — hirtelen szociális öntudatra tett szert? Vajon a rákfene szerű állami apparátus és a katonák mohó étvágya kisebb lett? — Minderre nincs válasz, a megrögzött optimisták tovább dalolják nótájukat. Hála Istennek, mert ezeknek jó így. Honfitársaink közül sokan Erdély helyzetéhez hasonlítják. Aztán nagyszerű ötletük mellett komolyan érvelnek. Magamis, hogyhogy nem gondoltam erre előbb? Csakhogy éppenséggel az 1800 szigetlakó sohasem akart az angol "elnyomás" alól felszabadulni, illetőleg Argentínához tartozni. Honfitársaim válasza: "Az erdélyi magyarokat sem kérdezték, hogy hova akarnak tartozni." — Megint csak kérdezem: érdemes vitatkozni? — Sokan Trianonhoz hasonlítják. A szomorú sziklák legalább annyit érnek, mint Magyarország elvesztett 2/3 része. Valóban számomra is egy különös háború. Innen 2 500 km.-re (BP—Voronyezs) gyilkolják egymást. Itten ugyanúgy mint eddig, megvan a vasárnapi vajaskifli, és a népnek a futballmérkőzés. Csak néhány csillogó-villogó reklám sötétedett el. Ez még jót is tesz a város külalakjának. A háborút csak a rémhírek hozzák közelünkbe, de már ezek iránt is elfásulunk. A máris süllyedő életszínvonalunk, a megcsappanó munkalehetőségek figyelmeztetnek a valóságra. Azokban a családokban van nagy izgalom, melyekben 18-25 éves fiúgyermekek vannak. Szerencsére még nem tudok magyar áldozatról. Fennhangon szidják Reagant, Haigot és politikájukat. "Hátulról lekéseltek." "Köpö-34
