Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 4. szám
VIII. Atomjaira bontott valóság. A legfiatalabb költőnerrizedék verseiben a valóság elemeire bontva jelenik meg. Nyelvi szinten ez a szavak önállósodását jelenti, olyanformán, hogy töltésüktől függően pozítiv vagy negatív associációkat idéznek fel az olvasóban. Ezeknek az ellentétes pólusoknak ritmikus ismétlődése az egész illúzióját kelti; a részeire hullt világot az egész illúzióján keresztül látjuk: ritmus a kristály, rémes összhang — a kristályban zene is szól, csábító fehér végtlenség szólít, (Konc István: Tél, kristály és az Etelka) A költő szeme mint kristály bontja fel a valóságot, egyidejűleg ragad meg legkülönbözőbb dolgokat, ami nem más, mint a harmónia—ösztön diktálta teljességigény: sok síkú fehér tér (pompázó vázlat-nevetés), szeme milliók kis kristályban mosolyog (uo.) Konc István és nemzedékének költői termésére jellemző a szavak potenciájának maximális kihasználása. A szó „túlmutat” önmagán, maga az átértékelt valóság: A jelek stratégiája elszakadt képmásom itt elvész az irány... a táj öröme tovább rezgi a visszhang emléket, túláradó indulata ellenében. (Konc: „Átértékelés”) „A szóban halmozódik a vég” — mondja Konc István a Létezés hirdetése c. versében. A szó összegezése, a külső valóság kiteljesedése az egyénben. Ez az analitikus vonás verseikben az érzelmi-gondolati fragmentációkon, a verszeneiség staccatóján keresztül nyilvánul meg. Ez az elemző hajlam mutatkozik Gulyás Józsefnél, aki a részletekben való elmerülés embere: a semmi ügyes rendezgetése a drága fehér hártyákon, a vers a hiány összege, nulla fok alatti létezés, a vers mindig valami más ott ér véget ahol kezdődik (Gondolatok a versről) 31
