Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 3. szám

Lélegzem. Zörgő, vak sóhajom: rozzant szekér Huppanva rést kutat. Kátyúba ömlő légutak Álcas vermei közt a közel is messze ér.

Egyetlen jajba beleférek. Inda ölel. Bevon a kéreg.

. . . kallók a csend szivén: szivárgó mellseb.

(Egykedvű, vagy egy se)

Úgy Gálnál, mint Debreczeninél egyfajta bezártságot figyelhetünk meg, melyből kitörni képtelenek, vagy nem is akarnak:

Csak ez a föld a világom ellenségem és barátom ez a verem a testvérem szülőanyám amig élek az életem ha meghalok a halálom ez a föld a nincsen tovább nem is bánom

(Gál: Dal a földemről)

Kapumat hát beszegelem.

Ajtómat és ablakomat.

Cifra ládámat: lelkemet;

Tetőmről hull a vakolat.

Nagy omlás rázta lakomat A törmelék majd betemet.

(Debreczeni: Vacsoracsillag)

Az elmúlás gondolata mindkettejük költészetét meghatározza:

Halál, te rút, rekedt ripacs,

Rongy kortinadon a likacs:

Ez minden távlatom.

(Debreczeni: Bolondul okos voltam)

Rokkára hajlok. Enyészetem fonom S a végnyi kelme nemsokára kész.

(Debreczeni: Rokkára hajlok)

ha átkozódva, ha elégedetlen tudom most már hogy elérhetetlen ha tudom hogy nem halok nyugodtan belenyugodtam

(Gál: Számadás)

34