Itt-Ott, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 3. szám
Tápláló erőnk népünk szelleme, a láthatatlan haza fogalmának megannyi forrása. Ha elfogadjuk, hogy magyar lényünk megtartásának egyedüli záloga ez, akkor tovább kell munkálnunk ezt a gondolatot. Felmerül a kérdés, hogy mi a határ? Vállaljuk-e a kovász szerepét, azt, hogy e hitünket tudatosítjuk, vagy beérjük egy kis elit lehatárolt körével? Ha az előbbit, akkor szinte óvatosan, ha nem tűnik közhelynek, politikusán kell mozdulnunk. Számomra az a legnagyobb eredmény, ha e hitünk visszhangja egyre erősebben hallatszik. Újra Gyékényesivei szólva mindegy már Párizs vagy Berlin London Róma vagy Sydney vagy majd a Buenos Airesi sörtés cédrusok alatt kurjantjuk életre a halottakat a halottakat akik már hisznek E szellemi, lelki élménykeltést tartom az elsőrendbeli feladatnak. Hogyan tudjuk ezt elérni és milyen a mező, ahol dolgoznunk kell? Ez utóbbi magába foglalja a teljesen közömböseket, akik lelkét sohasem érte el semmi, vagy akik egyszerűen belefáradtak a látottakba és ez passzivizáltaőket. A második csoport a más utakon ténykedők, és harmadszor vannak a pozitívan érdeklődők, akik akár egyénileg, akár baráti köreiken keresztül aktív részesei a magyar vérkeringésnek. Ezeken kívül természetesen ott vannak a fiatalok. Az első megragadó élményen kívül, minden csoportnak és korosztálynak szüksége van az állandó, eleven élménytáplálékra. Ennek számtalan lehetősége van. Sorolhatnám az írói látogatásokat, előadások szervezését, az önművelés, keresés megannyi lehetőségét, de célom nem e változatok tisztázása, hiszen erre más alkalom talán jobb. Amit keresnünk kell az a többlet, az az utat mutató valami, ami a lélek belső végtelenjéből jön. Ismerjük meg, tanuljuk el azt a létszemléletet, mely a mindenkori társadalmi ke rét fölé emelkedve, az emberi szellem örökigényfí magasságából tud értékelni. így sokkal könnyebb lesz eligazodásunk, egymáshoz való viszonyunk, hiszen bázisunk közös, ugyanabból a forrásból táplálkozik. Legyen ez a mi lényegkeresésünk szellemi háttere. Röviden még a konkrét feladatokról. Szerintem téves lenne az eddig tárgyaltakat nem maradandónak, míg pl. egy fizikai létesítményt, egy öregotthon épületét maradandónak nevezni. A lélek, a szellem ügyei a maradandók. Mi soha alkotás méretében közelébe sem léphetünk annak, amit az előttünk járó magyarok itt összeraktak. Városrészek, templomsorozatok, megannyi speciális igényű teljesítmény. A lélek kiköltözött ezekből, széthulló kőhalmazként válnak egy képzelt maradandóság temetőjévé. A fentiek nem zárják ki a tényleges feladatokat, csak a hangsúlyt akartam elhelyezni. Konkrét feladataink jó példájául szolgál két könyvkiadás kezdeményezésünk. Ez tisztán disztingvál az üres politikai szócséplés és a feladatvállalás között. Ez a mi emigrációs, ha nevezhetem így, feladatunk. Beszélni azok helyett, akik helyzetüknél fogva nem tudnak. Ezért vállalt munkánk és áldozatunk, beleértve elsősorban önmagamat, javításra szorul. Ez elsősorban anyagi kérdés . A speciális programokra és ügyekre való gyűjtések helyett azt javasolnám, hogy a havi rendszeres anyagi vállalás módszerével növeljük az MBK-n keresztül azt az alapot, amit azután erre fordíthatunk. Az előttünk álló feladatok vetítése két irányt kell, hogy vegyen: az egyik kifelé, a nagy magyar tábor felé, a másik befelé, önmagunk irányába. Ez utóbbi talán a legfontosabb és ez kívánja az elsőbbséget, mert közvetlenül hat az előbbire is. Németh László szavaival; Az ember egy módon használhat a világnak, ha rendbe jön önmagával. — 9
