Itt-Ott, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 4. szám
akarunk maradni, ehhez, a magyarságtudat! reformhoz nekünk is le kell tennünk a magunk, sajnos immár nem öt fillérjét, hanem öt centjét, S talán éppen azért, mivel az az öt fillér már nem öt fillér hanem öt cent, a nemzet számára — történelmi távlatban — ha ez megmarad, beleépül az, amit a szétszóródott amerikai magyarságnak egy tudatos kisebbsége, bármilyen törpe is legyen, bele próbál épfteni a magyar közösségi, az ossz magyar, a tizenhatmillió magyar, és a 100 vagy 200 év múlván túli magyar lelkiségébe, ez egy olyan ok, amiért érdemes élni, ami létezésünknek nemcsak egy közvetlen pragmatikus nemzedéki feladatot ad, hanem az örökkévalóság felé is kitárja a kaput. — Éltető J, Lajos (Portland. OR): EÜCSÚ, TIZEDSZER A Magyar Baráti Közösség az idén aug, 22 és 29. közt tartotta kilencedik, ha a szőkébb, 1973~as adai találkozót is számítjuk, tizedik évi sokadalmát az alapító, herefordi hétvég óta. Baráti körünk pedig ennél is idősebb már; kereken tizenöt esztendős lesz októberben, hisz szabadságharcunk tizedik évfordulóján jött létre Louis tanában, még mielőtt lapunk, az ITT-OTT megszületett volna.. Másfél évtized nem rövid idő a szétszórtsági életben. Ebben a társadalmi formában tucatszámra születnek eszmék, mozgalmak, szervezetek évről évre, de kevés az olyan, mely tartósnak bizonyulna. A mi közösségünk parányi ugyan (bár ha egy helyen élnének tagjai, jókora gyülekezetei képezne), mégis egyedülálló abban, hogy életképes; fejlődik, lassan de biztosan, s egyre újabb kezdeményezésekkel gazdagítja a magyar életet. Mások a múltban élnek, mi a jelenben s a jövőnek, míg mások csak temetnek, mi keresztelünk; míg mások elfelejtik anyanyelvűnket, mi olyanokat is megtanítunk rá, akik nem népünk gyermekeként jöttek a világra. Mennyiségben kevés talán, amit elértünk, de minőségben aránylag jó, s ma már azt lehet mondani, hogy ha van olyan magyar munka Amerikában, ami gyümölcsözik is, azt — ha nem is mindig a Közösség emblémája alatt — többnyire a mi jelenlegi vagy jövendőbeli tagságunk végzi; a legjobbak ugyanis el óbb-utóbb ránk találnak. De büszkék lehetünk még a kevésre is. József Attila legendát írt a kitántorgott másfél milliójával; a valóságban tán százszor kisebb a száma azoknak, akik itt még igazán hozzánk tartoznak, s ezek is akkora területen élnek elszóródva, hogy négy órát tart a napnak végigszáguldani fölötte. Mi pedig ennek a századrésznek is csak a huszadát ha képezzük. Mégis, ez a párszáz ember, kinek a szava még párszázhoz eljut, csodákat művelt már a magyar életben, s még csak a kezdetén állunk fejlődésünknek. Gyülekezetünk tagjai csendes, szerény hatalmat képviselnek a magyarság soraiban, talán az egyetlent, amely szabad, önálló és nem elkötelezett semmilyen irányban sem. Ereje éppen abban van, hogy türelmes, önmagával szemben is. Ez a türelem a Közösség alapvető vallásosságából ered, ami nem azonos egyházaink, felekezeteink vallásosságával, hanem olyan, amely — jól, rosszul, de — áthatja mindennapi életünket. Korunk szereti az absztrakciókat. Beszélünk keresztény emberről, szocialista emberről, humánumról, de annál kevesebbet arról, ami mindezek lényege kellene, hogy legyen: a szerétéiről, ami bizony akkor igazi, ha egyoldalú, nemcsak Kányád! 16
