Itt-Ott, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 3. szám
Nem visszafogott ütem a tettre torpanás, mentő maradás. A fa is búcsúztatja könnyen (le)töredezőágait: "fussatok/meneküljetek tovább!" A hazaszeretet legszebb, legőszintébb megnyilvánulásai ezek a könnyes sorok; "minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem!" "Változatlan változat." Variáció egy mindennapos témára, a lé(t)-hfítő enyhre, a versírásos könnyebbülésre, akár ütőhangszerre is, vagy előjegyzésiden, szünet-nélküli tolira; Á-mollatból C-durranatba. Nem költő álom "az emberiség nevében" ma, Erdélyben, magyarul szólani, de érdemes, mert jól hallható, erősítő nélkül is lelkiismereten csattanó. Már akinek van. Hallása. özönvíz előtti hangulat. Évszázadok óta tartó mentő-betakarítás; "egyetlen szó se maradjon kint . . . semmi sem fölösleges!" Szópompás sóhajteli szürkületben élesedik a kép. "Rakétarózsák" sebes illatával, "elégiákba landolnak az ódák." ö nagy vétkünk, igen nagy vétkünk a versben gyónás! "Nemzetközileg szabadalmazott" megbocsáthatatlanság, de "horizontális titokzatosságból .. . vertikális"-an elnézhető. "Korábban kellett volna kitűznünk a / szégyen vérvörös lobogóit / korábban!" Hadd lengjen, lengedezzen az a lelkiismeret, csak ház legyen, melynek ablakán kinéznek és kitűzhessük rá döbbenetünk! Nézzétek lebbenetes szégyenünk! Aztán kialszik az utolsó strófa is, majd kalandosan egy kifundált más világra szenderedünk. Bábujjhegyen, versenkedve. Csak annak adatik meg, e kegyes, útlevélnélküli szenvedés, akit engesztelni sem lehet, mert az özvegy bánat a lakodalmas menetben is követné és akkor megállása sem lenne önmaga előtt. Ezért marad, örökös líra-lesben. Befútta a verset a hű-hó! Elolvad, csalt lelkünk nem lohasztható. Kedvünk körme silói kilógnak a szó-szálkák, Gyötrelmeinkből, aprólékos türelemmel, hasingatott gyújtósok. Hadd lobbanjon vágyra a világ! Nevén kellene szólítani a boldogságot és akkor tán elszégyellné magát a "szunnyadó tenger" és nem kellene énekeinknek megöregedniük, mert félő, hogy jupiterlámpás éjszakáinknak sohasem lesz vége. Hol rüggyen akkor a reggel és mikor lesz a sötétítés elkerülhető? Soha fel nem szállt repülőgépekről félszeg balladák pottyannak érzelmeink gondosan kitakarított fészkébe. Srapnellként suttyannak a fejlemények forgácsai, pedig fejszénk már majdnem eléletlenedett, "Fekete-piros," igen-nem, mit vennél a verseden? "Sír a csizma, sír / a szédítő tánctól: / tatár öröm, magyar bánat, megszöktették a rózsámat!" Hej, regő-rejtem! Hová rejtőztél rejtelem? Körbe-körbe, tolikarikába, KÁNYÁDI SÁNDOR éneke kering, majd ige-ékes ustorával lesújt a táncolni-nem-akarók, csak magukat illetlenül billegtetők táborába. Ha cserdített, hadd cserdüljön az Emlékek Virrasztója és a Halottak Napján hallottak lesz az igazi vigasztalója. "Mondják hogy ítéletidő tombolt / összeért a temető s a mennybolt / . . . úszik a koporsó / zene a vitorla . . . / mit szólhat isten amikor / heréitek zengik az ő dicsőségét . . ." 22 " I
