Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)
1979 / 1. szám
Szűts Gábor: Egy kerék híján Sietve közlöm mindenkivel, hogy ez egy szabálytalan recenzió, "császárral" született, 8 bizonyos szempontból övön-alul ütés a szürrealizmusnak. Egyben titkos üzenet és biztatás az olvasó felé. Szűts Gábor kötetét olvasva, valamiféle ötödik dimenzióban fogant, meghökkentő félelem telepedett rám. Az ember— sőt az érthetőhöz szokott emberszabású kritikus is — elolvas egy könyvet, s mire a végéhez ér megismeri a könyv tartalmát, megsejti a mű mondanivalóját (ha van ilyen!), véleményt alkot az író nyelvezetéről, írás- és mondatszerkesztési előmeneteléről, s többnyire információkat szerez (Íratlan ismertetőt) magáról az íróról is. Nos, Szűts Gábor könyvével egész más a helyzet! Első olvasás után az emberszabású kritikus rájön, hogy a szokásos recept (naiv olvasat) ez esetben nem alkalmazható, lévén a tartalom — enyhén szólva — zavaros, a mondanivalót nem sikerült regisztrálni, nyelve ugyan magyar, de nyelvezete sajátosan alakul a tartalom képtelen misztikumához, ha pedig a könyvből információkat keresünk az íróra —megint csak gyanús végeredményhez jutunk. Nagyon igaza van a kiadónak — az egyébként nagyszerű költőnő — Kanyó Leonénak (a Vagyunk főszerkesztője), mikor az íróhoz intézett személyes levelében (meg ne nehezteljen az idézetért) így vélekedik: "A kritikusnak két lehetősége lesz: nem érti meg vagy remekműnek tartja." Egyik hibába se szeretnék esni! Mert szentigaz, a gyanútlan kritikus mit sem ért a dologból, no már most: vagy bevallja, vagy tagadja. Ha bevallja, egyszerű dolga van, ha tagadja, valahogy azért nyilatkoznia kell, tehát kitalál valami egzotikus, ez esetben szürrealista szuper-izét vagy egyebet, s ennek alapján remekművé avatja a regényt. Kanyó Leona logikája kifogástalan. Mig a budapesti Magvető Könyvkiadó a meg nem értők sorába lépve úgy találta, hogy "Szinte minden oktalan és indokolatlan ebben a kéziratban, nem tudni pontosan mi és miért válik — illetve kellene, hogy váljon! — nevetségessé." (Idézet a Magvető Szűts Gáborhoz intézett leveléből), addig Kanyó Leona a másik végletet képviselvén, valóban remekművé avatta a regényt és kiadta. Jól tette, — ami az utóbbit illeti. Talán épp azért állunk naivan Szűts furcsa fondorlatai előtt, mert a nagy francia szürrealisták műveinek többségét soha nem olvashattuk magyarul. Mit mond maga az író? Egyik hozzám intézett levelében a "Vikinghoni csárda..." c. verséről szólván még hozzáfűzi; "Könyvem ennél sokkal 'rosszabb.' Mindenesetre szürrealista, félfcolond, akasztani való félkegyelműség és bolond tréfa keveréke, ha... az ember csak így akarja látni." No persze neki könnyű, ő mondhatta ezt szerénységből is, de az önbírálat sem büntetendő cselekmény. A Magvető elnézőbb volt: a szürrealista burleszk műfajába sorolta a regényt, (nagyon találóan) Le kell szögezzem, a regényben folyamatosan jelenlévő torz humor, irőnikus túlzások, ötletes Halál-központú helyzet-komikumok mosolyra, nevetésre ingerlőek, dús fantáziájú, ötletes humoristára vallanak, aki a szó legkedvezőbb értelmében sem nevezhető epigonnak. (szerény szürrealista ismereteim szerint!) Miután sikerült több tálnyi körítést összeírnom (kényszer taktika), jöhet a vacsora! Nos a szokásos módszer — mint vázoltam — nem megfelelő, hát hangoljuk át magunkat az író frekvenciájára, s kerüljünk a klasszikus irodalmon kívüli súlytalanság állapotába. Olyan ez, mint egy Rádzsa-jóga meditáció, (a Hatha-jóga utáni fokozat: légzés és lelki gyakorlatok kombinációja) Sikerült egyszer — 2 évi próbálkozás után—ilyen elvonatkoztatott állapotba szugerálni magam a könyvre koncentrálva, s az eredmény inkább magyarázat mint kritika. Mondhatnám — úgy sejtem —, hogy az író (akarva vagy akaratlan) lelkileg kilépett az Élet nevű színjátszókörből és "magábazárkózott," azaz belépett önmagába (mint egy szuperidegen), hogy regisztrálja az agy-komputer megnyilvánulásait az életről, világról, kör40
