Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)
1979 / 1. szám
nál megállunk olykor, s hallgatjuk a megfakult sárga betűk sorfala mögül lélegző szívdobogást, sóhajt, az első botladozó lépések koppanásait. (235-236) Nem a lépések iránya vagy száma, sem az emberek, akikről szó esik ezekben az emlékekben, vannak érdeklődésünk középpontjában. Inkább a sorokból áradó szellem tanulságos számunkra, mert az ilyen jellegű írásos emlékek a történelmi tudatunkat ápolják, sőt a közösség tudatát is formálják, s ami a legfontosabb, megőrzik ezt a tudatot az utókor számára. Felmerül a kérdés: mit csináljunk, hogyan cselekedjünk? Csak vázlatosan adhatok feleletet erre a kérdésre s nem is kielégítőt, mert kielégítő felelet még nincs, csak az emlékek és adatok fokozottabb ős szakszerűbb gyűjtésének és megőrzésének munkája lehet megfelelő és kielégítő tevékenység. Mielőtt erről a tevékenységről beszélnék, tudnunk kell azt is, hogy sokan azt panaszolják, hogy a jelenkor történetírás a nem tükrözi hüsé' gesen (vagy legalább is helyesen) a jelenkor eseményeit. Igazuk van, legalább is egy szempontból, mert a kortárstörténetíró és a jelenkorral foglalkozó történész (nagyon hálátlan feladat a jelennel foglalkozni, mint történész) nem lehet pártatlan, mert senki sem pártatlan, és csak egy érzelmileg és értelmileg körülhatárolt szempontból vizsgálhatja az eseményeket. Ez az állapot az emberi gyarlóság következménye. Nem vagyok híve az inteilektüelek közt elterjedt beképzeltségnek, hogy csak ők érthetnek, bírálhatnak, és működhetnek a tudomány berkein belül. Múltunk megismerésében mindenkinek részt kell venni, a történész csak összegezi, szakszerűen rendezi és előadja, ha tudja magyarázza, a múlt eseményeit. A problémák ellenére mégis kötelességünk úgy a kortörténetírás, (ez egy nélkülözhetetlen szempont a múlt többrétegű megismerésében, mert másnak eleve nem lehet olyanviszonyaa múlthoz, mintakortársnak) mint az adatgyűjtés és emlékiratok készítése, terjesztése, és megőrzése. Tény az, hogy rengetegen élnek még, akik rendelkeznek visszaemlékezésekkel valamint egyéb irott anyaggal és levelezéssel. Viszont múlik az idő s nem mutatnak szándékot, ezen anyagok közzétételére. Miért van ez így? Erre nincs kielégítő válaszom, nem tudom megérteni, miért idegenkednek sokan emlékirataik megírásától és egyéb anyagok átadásától. Kellő intézmények hiánya lehet az egyik aggasztó ok, ilyen intézményekről gondoskodnunk kell, ami nem könnyű feladat. A problémák ellenére, mégis azok múltjának a megőrzéséről van szó, akik idegenkednek ilyen jellegű tevékenységtől. Aző emlékirataik és adataik tennék lehetővé a már létező könyvek, tanulmányok, és egyéb feldolgozások kiegészítését, esetleges javítását, más szempontok kidomborítását. Három olyan példát említek csak, ahol a külföldön található történelmi visszaemlékezések hozzájárulhatnak és hozzájárultak az események tisztázásához, teljesebb és árnyaltabb értelmezéséhez. Az első, Nemeskürty István, Requiem egy hadseregért o. könyve, főleg a második kiadása, amelyben a szerző többször idéz külföldön megjelent emlékiratokat és egyéb adatokat is felhasznál. A második, Kisbamaki Farkas Ferenc volt vezérezredes kiegészítő észrevételei és javításai Fiala Ferenc, Zavaros évek c. könyvének egyes hamis és zavaros kitételeire vonatkozóan. (A nyilatkozatot "Mi az igazság?" címen közölte a Clevelandban kiadott Magyar Újság 1976 december 16-i száma.) A harmadik példám pedig a "Kassai bombázás” körülményeinek tisztázása, és ezzel kapcsolatban csak annak a bizonyos műszaki tisztnek az írásait említem (a Hadak Útjában jelent meg), aki az első jelentéseket vette. Erre az eseményre több adat is létezik külföldön, de még mindig vannak olyanok, akik nem írták le visszaemlékezéseiket. Katonai adatokról volt most szó, de ugyanúgy felsorolhatnánk diplomáciai, kulturális, tudományos, vagy egyéb esetekre vonatkozó példákat is. A népi mozgalom egyes mozzanatainak tisztázása, a magyarországi diákmozgalmak teljesebb ismertetése, akulturális és irodalmi élet egyes megnyilvánulásai mind tisztábban 27
