Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)
1979 / 5. szám
idő terein, ide kísért be a szolgálatos égi rendőr, szabadságunkat vasalva föl te jútkoptatási díjként. Igen, ez az egyetlen magyarázat, csakis így kerülhettünk ebbe a zavaros szemű, atomfélelmű hústömegbe, mely jóval határidő előtt valósította meg a szürkeállomány maximálisan lehetséges elszürkítését. Fiúk, nekünk csak akkor gyújtottak fényt, ha égő csípők világító mozdulatait akartuk meglesni a sötétben, vagy lelkiismeretünk lélegzetelállító sztriptízét maradék becsületünk szúrófényében, fiúk, jól mondja dós passos, az apák megnyertek egy háborút és helyette elvesztették a békét, mert túlságosan gyávák voltak megvédeni. Hagyták, hogy behálózzák őket a fejesek és a politikusok, érzik, hogy hibáztak, s újabb, lemérhetetlen félelmükben most minket nevelnek újrateremtődő bűntudatra és megbánásra, napra kívánkozó szépségünket fojtva lelkiismeretük szennyvizébe, melybe előzőleg belemosták hirosimáktól véres kezüket, és megfürdették benne martin luther king és allende gyilkosát, fiúk, mi beálltunk a táncba, de ez nem a mi táncunk, csak szédítő ritmusában magunk sem vesszük észre, hogy minduntalan elvétjük a lépést, sok nekünk ez a napi huszonöt óra tánc, ideje volna már kiszakadni, fiúk, mi bal lábbal léptünk ebbe a táncba, és sok volt már a mfíballadákból, sámándalokból, a két fekete páva károgásával átszőtt népmesékből, hát köpjünk végre mi is egy nagyot, véreset, köpjük ki bevert fogainkat, táltos kedvünkre a megnemértés nyergeit szíjjazták, megsarkantyúzták bánatunkat, száguldjon sebesebben tehetetlenségünk örök látszatvadászmezőin , fiúk, minket befogtak, betörtek, félelmünk szirmait ránkcsukták, önmagunk húsevő virágai vagyunk, a kikelet legszebb csodái, de fájdalomhatárig erősítették félelmünk hangosbeszélőit, fiúk, minket kitaszítottak valahonnan, s most tömeges magányban kódorgunk magunk mellett, egymást keresve, s magunkat keresve, és magunkat okádjuk ki magunkból tüzes víz dráguló mámora után, pedig tüzet kellene okádni, fiúk! Fiúk, velünk próbálják elfeledtetni, hogy örök benső áramlásunk a természet még titkos óraszerkezetére jár, mi ennek a rugóját "felejtettük" el kitépni magunkból, az általunk csak megálmodott perpetuum mobilét, az oldhatatlan titok szívét. Fiúk, minket eleve selejtnek szántak, csak túl jól sikerült selejtek vagyunk, mi rájöttünk, hogy a dolgok létét vagy nemlétét, a létezést vagy nemlétezést nem az határozza meg, hogy kimondjuk, vagy elhallgatjuk, igen, fiúk, mi túl jól sikerült selejtek vagyunk, nem kongunk eléggé, bennünk még van valami legyőzhetetlen, szent világjobbító szándék, és mindaddig lesz, mígfölborzol egy musztáng szabad nyerítése, felkiáltójellé emelve ökleinket, fiúk! Veress Gerzson 21
