Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)

1979 / 5. szám

nem lett volna, azt mondanám, hogy ehhez fogható életmű nincs többakorszak magyar irodalmában. A földreformtól a népképviseleti rendszerig, a sajtószabadságtól az állam és egyház szétválasztásáig, a középeurópai kis népek összefogásától a német veszedelemig és az antiszemitizmus bírálatáig — hogy csak néhány példát mondjak —minden égető magyar probléma sorra kerül a Füzetekben. Némelyikről beszélni ma már közhelynek tűnik, de akkor egyáltalán nem volt az, s az író érdeméből semmit sem von le az a tény, hogy néhány gondolatát és követelését utólag természetesnek tartjuk. Csak azt jelenti, hogy félévszázad alatt mi magyarok is tanultunk valamit. Hálátlanság volna elfelejteni, mennyi mindent tanultunk attól, akinek "fellépése óta —ahogy Németh László írta róla — legalább a vágyakban megint van magyar jövő. "

Ahhoz órák kellenének, hogy a tanulmányokból akár csak Ízelítőt is adjak, ezért ajánlottam elolvasásra Az egész látóhatár-t, amelyet különben 1939-ben Püski Sándor adott ki s amelynek tartalma a Füzetekből válogatódott. A művekből pedig — amikor legutóbb erről a témáról beszéltem — azért választottam ki a Feltámadás Makucskán című szatírát felolvasásra, mert az nemcsak a szépíró Szabó Dezsőt mutatja be erejének teljében; híven tükrözi az író társadalmi és nemzetpolitikai kérdésekről vallott nézeteit is.

Mivel itt a novella felolvasásától időhiány miatt el kell tekintenünk, hallgassunk meg egy húszsoros idézetet, amely érzékelteti Szabó Dezső életművének szerintem legfontosabb mondanivalóját. Ennek az életműnek a paraszt, a magyar paraszt volt megismétlődő refrénje. Nem akarom kisebbíteni a népi irodalom érdemeit — amely különben részben Szabó Dezső munkásságának hatására bontakozott ki —, mégis azt mondom: elsősorban Szabó Dezső verte a fejünkbe, hogy becsülnünk kell azt a népi rezervoárt, amelynek köszönhető például az, hogy még ma is tudunk sokszázéves magyar népdalokat.

A paraszt, a paraszt, a magyar paraszt. Ő az életet adó humusz és ő a megtermékenyítő elem, ő a formáló erő és ő az emberi tartalom, ő a mozdító élet és a legmélyebb szín.

Tragikus gladiátora a kenyérnek és a vérnek: őt nyomták a nehéz századok, ő vitte roppant hátán a magyar ezer évet és víg kosztosait. És megrabolt, agyoncsigázott, agyonéhezett, folyton megcsapolt testéből még mindig és mindig torkig lakhattak istenek és urak, idegen pribékek s az üzlet idefutott sakáljai. Ezer éven át sohasem volt holnapja, az ezerév egyetlen világtalan ma volt számára- a vak robot, az örök adó mája. És ez az örökké megsarcolt, Dózsatüzében megpörkölt, millió csatatéren csapravert, minden jövőtől visszarúgott örök Ézsau, és az új napok politikai csirkefogóitól kisgazdávánikotexezettmagyar paraszt, mintatenger súlya alá dugott bűvös palack, csodálatos szellemet rejtett magában. És mikor a magyar lélek szent lázú kőmívesei örökbe építik a magyar életsírást, a magyar életörömet és életakaratot: a csodát látó szív áhítatos elámulásával látjuk, hogy az alkotásra mozduló lelkekben, a feltömörlő monumentumok roppant íveiben, az előfakadó virágok gyönge szirmaiban ő terem, ő alkot, ő épít, ő adja az örök vigasztalást és a halhatatlan reményt; ő, a kenyér ős ítéletű, durva kezű gályarabja: az örök magyar paraszt.

13