Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)
1979 / 1. szám
Nem a harcot fejezte be, csak pihenni akart és új erőt gyűjteni. Amikor a cyrusi küldöttség repülőre szállt, Bendegúz kimerültén roskadt new-yorki ágyára.' Annyi ereje sem volt, hogy levetkőzzön. Arcát, álmot keresve rejtette párnái közé. Álom helyett azonban kétséget rejtett a párna, mely mázsás súlyként nehezedett a magyar óriás lelkére. A kétséggel jöttafájdalom és a fájdalommal a könny, míg végül az álom és az álommalabéke. Álmában Bendegúz egy hatalmas amerikai hegy bércén állt. Kezében a Szent Koronát tartotta. A nap ragyogóan sütött. A hegy aljában, a völgyben tengernyi magyar hömpölygött. Mindenféle magyar. Öreg, fiatal, középkorú, férfi, nő, lány és gyermek. Egészséges és nyomorék, jól öltözött és kopott ruhájú magyar. S a magyarok egymás kezét fogták és egymás szemébe mosolyogtak. Bendegúz okkor letérdelt a hegytetőn és az ég felé emelte a Szent Koronát. "Legyen meg a Te akaratod... " — imádkozott Bendegúz. "Egyek vagyunk! Egyet akarunk!"—. zúgta a tömeg. A hegy és a völgy megremegett. Bendegúz álmában boldogan elmosolyodott. "Elnök Ur, összegyűlt vendégek," — mondta Pesten Vance, Amerika külügyminisztere Bendegúz hirtelen felriadt. "Elnökünk és népünk nevében..." — mondta Vance. Bendegúz félálomban még végighordta szemét a szobán. Az álmában látott magyarokat kereste, de csak bútorokat látott. Kopott, utcáról felszedett bútorokat, a könyvektől roskadó megrepedt polcot. A rongyos, valaha bordó, most barnásszürke bársonyszéket, a karcolásokkal teli biedermeier asztalkát. A festésre szoruló, szürke falat, majd szeme megakadt egy new-yorki bogáron. A new-yorki bogár a falon igyekezett fel, küzdve a föld vonzóerejével. Néha megállt, aztán tovább ment. "Átadom Önnek és a magyar népnek történelmi jelképét... " — mondta Vance külügyminiszter a pesti parlamentben. A new-yorki bogár megállt, aztán leesett. A föld vonzereje nagyobb volt a bogárerőnél. Bendegúz szúrást érzett a mellében. A szívéhez kapott, de mielőtt elérte volna a Hadúr sorakozót fuyatott. Bendegúz meghallotta a trombitaszót és pillanatokon belül ott állt feszes vigyázzban a Hadak Útján. Az Úr szívesen fogadta, majd kezével a föld felé mutatott. Bendegúz lenézett, a földön egy tömegben állt tengernyi magyar. Egymás kezét fogták és az ég felé néztek. "Egyek vagyunk!" — zúgták. "Nem éltél hiába" — mondta az Úr. Bendegúz elmosolyodott és vele mosolygott minden angyal. Jimmy Walker (néger) nagy szeretettel nézte a néma testet. Boldog volt, mert fehér barátja mosolygott. Jimmy tudta, hogy aki mosolyogva hal meg, azt nagyon szereti az Isten. így tanulta Bendegúztól. Bendegúzt nagy tömeg kísérte utolsó útjára. Életükben először ott voltak azonos funkcióban az összes magyar szervezetek vezérei, alvezérei és tagjai. Még a pénztárosok és az egyeztető bizottságok tagjai is kivonultak, s mind az ötvenhatosok, negyvenötösök, a hatvanhármasok és az egyházak fiai is. Mindenki beszédet mondott. Ékesszavú szónokok méltatták az elhunytat, úgy csattogtak a frázisok, mint az ágyúlövések. Aztán a puertoricoi sírásók ráhányták az amerikai rögöket a Japánban készült koporsóban nyugvó magyar óriásra, és a közönség hazament. Akik régen látták egymást, azok a sarki kocsmába mentek inni és emlékezni. Amikor kiürült a temető Jimmy Walker odaállt a fejfához. Rongyos kabátja alól elővett egy ütött-kopott, csorba réztrombitát. Körülnézett, lassan szájához emelte a hangszert és halkan takarodót fújt. Majd az égre nézett és huncutul kacsintott. "Jövök én is fehér testvér" — súgta fogatlan szájával. Aztán Jimmy Walker (néger) is elment. Bendegúz egyedül maradt. 18
