Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)
1979 / 4. szám
i és beszéljetek" - mondta, "hogy szavatok minden állitmánya egy nemes cselekedet legyen!" Minden szava tanitás volt, vagy rendezői utasitás. Elrejtett hatalmas szinészi képessége áttört azon is és azon kaptuk, hogy szerepet játszik, buzdit, vagy prédikál. Ennek a piciny óriásnak sok, nagyra burjánzott törpe ellensége volt. Irigyelték varázsló erejét és azt, hogy soha senkinek nem volt hajlandó ártani. A Szabad Európától is azért vált meg, mert rendezői utasításait politikai tévelygéseknek minősítették. 1952-ben voltunk, a legsötétebb sztálini esztendőben és aszabadföldi rádió vezetői is átvették észrevétlenül a Rákosi-féle metódusokat. Néhányan kardot rántottunk mellette, igy Aladárral együtt dobták ki a szerkesztőség szine-javát: Vaszary Gábort és Sztankovics Viktort. Én is repültem negyediknek. Soha el nem felejtem a búcsúnkat, ahol ezek az óriások mosolyogva szorítottak kezet. Aladár kacagott. Tudta, hogy most megint a padlásszoba alkotó korszaka következik. A többi is ment a bizonvtalan élet felé. Dumas-t idézte a Három Testőrből, amikor az életéért futó D'Artagnan-nak odakiált a száz martalóccal viaskodó Áthos: "az ilyen bajban az a fennkölt, hogy a legnemesebb barátaiddal együtt nézel farkasszemet a balsorssal!" Elmondhatatlan elszántságot tanultam azon a délután. Megtanultuk azt is, hogy nem elég nem gyűlölni, de szeretni is kell tudni a másikat. Kovách Aladár azt vallotta, hogy a közösség csodákra képes, csak mindig segiteni kell a másikat. -"Soha ne félúton találkozzatok", -intett -"menjetek a háromnegyed útig. Ha a másik gyenge volna, vagy morcos, -olyan jól jön majd az a kis extra." Ilyen volt legmélyebb lelkiségében, katolikusságában. Szerette azt a roppant nehéz utu vallást. Megtanított arra, hogy a keresztyénség csodálatos magyar hagyományok utján jött el hozzánk, magyarokhoz, amelyben ugyanaz minden felekezet, csak annyi különbség van köztük, mint Kalotaszeg és Rábaköz népi művészete között. Pázmányban nem a hittérítő főpapot tisztelte, hanem nyelvünk apostolát, akit az Ur azért hivott el erdélyi kisnemesi protestáns családból az esztergomi érseki székbe, hogy megőrizze a háromfelé szakított ország örök nyelvi egységét. Drámát mégis a magányos kálvinista prédikátorról, Apáczai Csere Jánosról irt Téli Zsoltár cimmel, mert a maga küzdő, árva korát és életét látta benne. Ezért volt az, hogy amikor hajnalban keltünk vasárnaponkint, hogy rádión közvetítsük a magyar misét, senki sem tartotta számon, hogy van-e köztünk katolikus. A vatikáni zsinatot messze megelőzve, azt az ősi formát választotta, ahol a pap és kántor mellett volt nemcsak egy magyar nyelvű rektor, de végig egy kommentátor magyarázta, hogy most a szent misében mi történik. Kovách Aladár azt akarta, hogy itt is és az éter túlsó végén is értsék és megszeressék a magyarrá tett és szépségesen felöltöztetett misét. Harcolt a gyűlölködő és fenyegető hangnem ellen. Az ő stúdiójából vigasz, erősités és tanitás sugárzott. "Mi mást küldhetnénk", - kérdezte - "hazafelé?" Kisfaludyt, Krudyt, Madáchot, Adyt, Bartókot, Kodályt, Dohnányit, Tóth Árpádot, József Attilát, vagy Dsida Jenőt szólaltatta meg, mert ők voltak a példamutató nagyjaink. Kis lapjának a cimlapján az állt: "Hazádnak rendületlenül légy hive, ó magyar!" - Amennyire gyűlölte a nacionalizmust, olyan mélyen élte és sugározta hazafiságát. Élő muzsikának alindeni kis magyar iskola 11
