Itt-Ott, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 2. szám
kusan fejetetejére állítottak rendszeresen. Az emberi ész, vagy az emberi szervezőkészség tudatosan magyarázzon, illetve félremagyarázzon téziseket és antitéziseket. Magyarán. Az igaz és a nem igaz, a hős és az antihős, a haladó és a nem haladó, a konzervatív és a szabadelvű mindig csak nézőpont kérdése, az úgy nevezett érdek, haszon, elv, szükségszerűség stb. stb. önmagából kitenyésztett arculatának megfelelően. Az elmondottak feltétlenül érvényesek egy nemzet történetére és ha ebből kiindulva ezeket a tényezőket a nemzetköziség sikjára emeljük, a variációk sokszínűsége tovább dühöng a geográfia, vagy éppen csak vér, vagy vallásszerüség láncolódásaiban. Leegyszerűsítve, vagy nevén nevezve a gyereket, mondjuk Metternich szerepe az osztrák történészek szemében a mindenkori osztrák történelemszemlélet keretein belül szükségszerűen ellentmond, vagy mondhat a magyarénak. Kétségtelenül igaz ez Kossuth vagy Széchenyi értékelésében is, ahogy kétségtelenül igaz, hogy mondjuk Szibéria hovatartozásának kérdése a mai kinai és szovjet álláspontot ismerve tökéletesen ellentmondó. Visszatérve a kiindulópontra és egy nemzet történelmén belül, országhatárok között boncolva az elmondottakat, a kép árnyalataiban még ellentmondóbb, illetve még hajmeresztőbb következtetésekre ragadtat. Mert igaz és emberek, társadalom, egy nép vérmérsékletét meghatározóan veszélyes, tudatosan félremagyarázott és parancsolóan következetes a szó: kisajátítás. A kisajátított Kossuth, a kisajátított Szédhenyi, a kisajátított Petőfi. A mindenkori uralkodó réteg által kisajátított, kormányzati módszereiben dicsőített, szavaival és tetteiben igazolt óriás, hős, mintakép és szoborrá-gyúrt fárosz. Az aztán igazán mellékes, hogy évfordulóin, borégőzös és nemzetipántlikás ebéd- és vacsora- dörzsölések közepette vályogfalu, sárpadlós kunyhók éhezője, földtelen tengerentúlra kullogó, felszentelt zászlóval gépfegyver-tüzbe pacskolt sirni, vagy üvölteni kényszerül néha-néha a nagy ünneplés láttán. Az aztán igazán mellékes, hogy a földjéhez visszarugott, majd a földjétől ismét megszabaditott"Petőfinépe" vagy a munkapadra és aztán a munkapad alá görnyesztett "Kossuth-“ ot szippantgató "hatalmat-birtokló" milyen orcát illetve hátsó^részt mutat a nagy-fene csindadrattákat hallván. A kisajátítás művészete. Petőfi. Élt 26 évet. Lobogott és lobogásában képlékennyé égette maga körül azt a moccanatlannak hitt nádszittyós világot. Mert ki hitte, hogy a "Hazámban" alig 19 éves gyermekitju, a "Két testvériben felnőtté cseperedett kolduskiák, a "Kont és társaiéval fejet vesztett, férfikorban csatamezőn hullt hösszerelmes korszakot alkot egy nép irodalmában és közéletében? Az igazmondás korszakát. "A kurvanyádat" végsőkig felbőszített naturalizmusától a "szeretlek kedvesem" egyszerűségében megindító tisztaságáig a föld és az ég közelségének tapinthatóan realizált hőskorszakát. És ez az igazmondás az, ami szokatlan, ami sértő, ami a megkergültek, a megkövezendoek, a felnégyelhetőek kinpadára vont és vonhat minden tollforgatót ebben a hazában. Mert a mindenkori uralkodó réteg kisajátította már magának a szavakat: az indulatokat, a szerelmet, az igazságot, a hazát. Kimondott cenzúrával, vagy ki nem mondott cenzúrával és a parancsolat ott függ láthatóan vagy láthatatlanul a mindenkori rend törvényházának homlokzatán és érzékelhetően sújt le 15
