Itt-Ott, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 6. szám
Zas Lóránt (Westlake, CA): Megtartott irodalmi estjén elmondott beszédének a bevezetője (ITT-OTTjMBK Találkozó, Lake Hope, Ohio, 1977. aug. 28) Végtelenül örülök, hogy közöttetek lehetek ma ezen a magyar baráti találkozón. 25- éve-költo "mivoltomnak” egyik legnagyobb élménye az első irodalmi est. És különösen büszke vagyok arra, hogy erre az első önálló irodalmi estemre itt, a ti társaságotokban, a szabadon szót-kimondók(egyesületektől, pártoktól, felekezetektol független ’'őszinték" társaságában kerül sor. 25 év költészetét hoztam magammal, a 14-éves gyermekifjtí valamikor-én-volt lelkesedését, aki nagyapjára nézve 25 évvel ezelőtt fogadta meg, hogy mindig igazat fog írni. Azóta hordozom magamban ezt az igazmondó neki-keseredést és vetem papírra mindig azt, ami bennem született, soha nem várva a külvilág elismerését. A saját pénzemből jöttem. Utamat nem előzte meg útiköltségért és fellépti díjért vitatkozó levelek sora, könyveim kiadási költségeinek fedezésére nem repültek a világ minden tájára kunyeráló röpiratok, nem gyűjtöttek politikai szövetségek vagy egyházak. A költségeket magam fedezem és ha kedvem úgy tartja, könyveimet ingyen ajándékozom olvasóimnak. És erre büszke vagyok. Mert lehet hogy valamikor a "GYOSZ" vagy Fenyő Miksa juttatott pénzt a költőnek bankigazgatók és nagykereskedelmi vállalatok magasrangú tisztviselőivel versengve, azért a költő még éhezett és Balatonszárszónál ha a vonat fütyül, megsiratunk valakit. Mert lehet, hogy az állam nyomtatja ki a költő összes verseit és terjeszti tízezer számban, azért még az "Egy mondat a zsarnokságról" kimarad a kötetéből. Mert lehet, hogy Hiltonos-kényelem, társasági-finomkodás párnázza útját, azért még a költészete szétlebeg a dáridós ihaj-tyuhajban mint a szalmaláng, semmit sem mondva azoknak, akiknek elegük volt már a nagy szópuffogtatásból. Barátaim. Költő vagyok, aki a maga ura és aki ha ír, önmagát adja a világnak. így vessetek el ... 39-évesen — közelebb a halálhoz, mint a születéshez — az ember visszatekint. Vállalni az elmúlt 39 esztendőt megbánás nélkül és "ha újrakezdeném, így kezdeném ismét” hittel vagyok gazdagabb, megnyugvással az örök emberiben, az egykor tiszta-rajongással és csoda-várással telített gyermek-ifjú valamikor-én-volt képmásával a szívemben. Az 1954-55 között írt verseimet én a szemétbe hajítottam — kis, piros emlék-könyvecskébe voltak jegyezve — ahonnan az anyai gondoskodás emelte ki és melengette húsz éven keresztül. Édesanyám hite, hogy egyszer majd kedvesek lesznek nekem. 1976 nyaránjöttek vissza hozzám Édesanyámmal, aki minket látni és talán meghalni érkezett erre az idegen földre. Magukkal hoztak valamit a fiatalságomból — nehéz és kegyetlen esztendők rügyet és törzset szárító idejéből —, hogy újból otthon legyek. Otthon, ahol a lobogás ma új 16-éveseket rügyez és ahol az "oltár-faragás” "villám-ütéssel” teljesedik, mindig másokban és mindig igazabban. "Köszönnöm kell,” hogy "oltárt-faragó lehettem és élhettem akkor ... OLTÁRT FARAGJ Oltárt faragj a büszke tölgybe, s legyen hited jelképe az, oltárt faragj és mennydörögve óvjad ha kell oltárodat. Oltárt faragj, de tölgy lombjából. Zöldeljen, éljen szabadon. Oltárt faragj nyár délutánon, ha fény viliódzik hajadon. Oltárt faragj én ifjú tölgyem és oltárod a tölgy legyen, oltárt faragj míg szélütötten villám hasít át törzseden. (Bia, 1955. febr. 12.) 20
