Itt-Ott, 1976 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 3. szám
Gondolataimból a kalauz riaszt fel, aki közben ügyesen áttomázta magát a másik kocsiból, hogy egy darabkát leszakítson jegyemből. Ezt nyugodtan elhagyhatná, hiszen indulás előtt tőle vettem. Na meg ismer is már, tudja, hogy nem vagyok potyautas. Dehát szabály, az szabály. Megpróbál beszélgetést kezdeményezni, de tapintatosan kitérek előle. Valahogyan jobban kedvelem a csendet, melyet csak a kerekek monoton zakatolása zavar meg kissé. Ezt azonban könnyen megszokja az ember, s egy idő után már úgy érzi, hozzátartozik a tájhoz. A kalauz tétován ácsorog még egy ideig, majd kimegy a hátsó ajtón, s a korlátnak támaszkodva egy régi dalt dúdol maga elé halkan. A nap a hegygerincre ér, az beleharap, s lassan megeszi. Egyre halványuló vöröses fény jelzi: egy nap ismét véget ért. A vonat is a végállomás felé közeledik. Feltűnnek az első házak. Balra az iskola magányos épülete. A sírnék egy utolsót kanyarodnak, s a szerelvény nagy fékcsikorgással áll meg. Mátrafüred, végállomás. Lábamban enyhe zsibbadást érzek amint leszállók, de az első pár lépés után felengednek elmacskásodott izmaim. A töltés melletti kitaposott keskeny ösvényen ballagok hazafelé, sközben a következő napra gondolok. Vendégem érkezik — nem is akárki —, a kornyéket szeretné megismerni. Valami jó útitervet, valami jó programot próbálok kidolgozni magamban. Több terv is születik, de végül elvetem valamennyit. Bízzuk a véletlenre. Az előgyártott programoknak mindig van egy kis mellékízük. Mire hazaérek, teljesen besötétedik. Alig találok a zárba. Kis házam végében, a sűrű orgonabokrok alkotta ólősövény fölött már sejtelmesen lebeg az éj. Könnyű vacsorát készítek, s falatozás közben a térképet böngészem. A turistajelzésekkel nem árt tisztában lenni, nélkülük könnyen eltévedhet az ember. Lefekvés után egy ideig még belebámulok a szoba sötétjébe. A holdfény lassan kúszik fel a falon, s a nyitott ablakon üde levegő áramlik a szobába. A közeli fenyvesből gyantaszagot és éjszakai neszeket hoz egy langyos fuvallat, mely lágyan megrezegteti az ablakom előtt őrködő, fehértörzsű nyár leveleit. A kelő nap első sugarai ébresztenek. Gyorsan kiugróm az ágyból, egy-két tomagyakorlatot végzek, majd kimegyek a fürdőszobába, mely kívülről nyílik. Odakinn a levegő kellemesen hűvös és mozdulatlan. A füvet vékony harmat lepi, melyennéhol meg-megcsillan a napsugár. A nyárfán kis cinegék ugrálnak ágról ágra, s vidáman fütyörészve köszöntik a reggelt. Kisétálok a megállóba. Csendes még a környék, sehol egy lélek. Zavartalanul élvezem a kakukkfű illatát, mely belevegyül a felszálló harmatba. Az égbolt makulátlan kékje derűt és vágyakat ébreszt szívemben. Kis idő múlva az egyik kanyarban, a bokrok közül előtűnik a kis pöfögő masina, maga után rángatva a két ütött-kopott bodegát. Az egyik ablakon kibújik egy fej, majd egy kéz, mely azonnal integet felém. Szívem nagyot dobban. Akaratlanul is mosolygok, s pár lépést teszek a vonat felé, miközben a hosszú, lobogó, barna hajban gyönyörködöm, mely neki-neki csapódik a kocsi oldalának. Fékcsikorgás, a vonat leáll. A karcsú lábak lefutnak a rozoga lépcsőn s a kővetkező pillanatban két kar fonódik szorosan nyakam köré. — Édes Hajnalkám ... — csak ennyit tudok szólni, mert ajka ajkamra tapad. Nem tiltakozom. — Emiéi találóbb nevet aligha adhattál volna -- mondja mosolyogva. — Valóban hajnalban keltem ma. — Engem az illatod ihletett meg. — A hajnalkának nincs is illata -- mondja nevetve, s már fut is előttem. A fű lábai alá simul, s léptei nyomán virágpor száll a magasba. Belémkarol és vidáman húz maga után. Önfeledtenszökdelünka nyári reggelben, előttünk szitakötők kergetik egymást. Szép 14
