Itt-Ott, 1976 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 2. szám
írt verseiből tartalmaz válogatást. Nagyon érdekes és valami egészen sajátos megnyilvánulása az idegen egek alá húzódott magyar irodalomnak. A honvággyal és győkértelenséggel küzdő, sokat szenvedett költő világvándorlása közben elérkezik egy amerikai — Connecticut-állambeli — erdőbe, tanyát ver az egyik erdei házban, amelynek az ajtaján belépve úgy érezte, hogy megint Erdélybe, halálosan szeretett szőkébb hazájába érkezett. A múltat és a jelent — mint Torockón vagy a Mezőségen — asszony-fonta szedtem ablakom alá orgonát ültettem gyökereivel a mélybe nőttem megfogództam és messzire ágaztam a Millstone Ridge-i főidben És ebből a csodából bontakozik ki Flórián Tibor költészetének legszebb és legjelentősebb része, azok a versei, amelyeket a Millstone Ridge-i erdőben írt. Nincs már keserű gyökér, a költő gyökereinek Erdély szállítja az édes nedvet, a connecticuti erdő Erdély tájaira emlékeztető szépségein, hangulatán keresztül. Hegyek mélyében és földben lakik, virágok közt vet magának ágyat, halak ringatják, mikor álmodik. Szinte eggyéolvad a természettel, templomba se kívánkozik már, az orgonabokorral mondat magának nagymisét, miközben a madarak zsolozsmáznak és a nap tenyerében ül a délelőtt. Kérdéseire is az erdő ád választ, tőle tudja meg, hogy "a virágok hatalma nagyobb, mint a bősz fegyvereké." Testemmel hosszan a főidre feküdtem, ha a valóságról akartam hallani. Füvek lehelete, vizek párája lehelték rám a titkot, az ősi törvényt: sziklát és köveket hiába hengerítesz, ha nem a patakkal jutsz el a tengerig. Csak áhítattal, hittel, az igazi szépség iránt való rajongó szeretettel lehet megközelíteni ezt a tiszta, angyalian-zengő lírát. Van a kötetben egy vers ("A lét lüktető áramában”), amelynél szebb imádságot költő még nem mondott. Földöntúli magasságba, a kozmoszba viszi magával Erdélyt, virágainak, füveinek mosolyával "az ágak levélujjai között átvillanó derűje változó színeivel." Teljességgel azonosul a kicsi, elveszített hazával, népével, fájdalmával. Ó, hagyd megtelni szívemet léted lüktető áramával, testemet öled végtelenjébe hullni, keringő naprendszered 39
