Itt-Ott, 1976 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 1. szám
Kabdebó Tamás (Manchester): MIMI A garázs tetején üldögéltem lehorgasztott fejjel a magam építette kaliba hűvösében. A szomszédban kútnak szentelt betongyűrűk szikráztak a napfényben, kertünkben öntelt rigók kóstolgatták a magva váló szilvát. Csízi, a. nősténykutyánk, háza sarkának támasztotta orrát, és hallcan vinnyogott. KÖlyke, apró barna .fajvizslánk beszabadult a pincébe és kárt tett önmagában. Megette a kirakott patkánymérget.. Kinyúlt, égnek meredezo szőrrel, üveges szemekkel. Apám a szilvafa árnyékába temette Is nem engedett keresztet állítani neki, A fa középső ágáról, vajmi akrobatikával, át lehetett lovagolni a garázstetőre, de egyszerűbb volt az ajtó keresztdeszkáin fölmászni, hol homok volt alul, ha megcsúszott az ember. Betontető nem alkalmas alapozásra. Fölvittem négy nagy virágcserepet — nyeles-szákkal emelve fel őket egymásután a tetőre —, apránként megtöltöttem földdel mindegyiket, kopjafát ültettem közepükbe és a kopjafára kötöttem egy lópokróc négy sarkát. Védett a naptól, lehetett alatta olvasni a vakációban, egyedül, napestig, csak a legyektől zavartatva. — Jó kis wigwam — szólalt, meg valaki. Meglepetten néztem föl a szomszédos betongyűrűk bámulásából. Korombeli fiú állt előttem, mindenképpen igen ismerős, mint egy bölcsőbeli jóbarát, ám sokkalta okosabb. — Hogy kerültél a garázstetőre ? A szilvafára mutatott. — Bejöhetek a wigwamba? — kérdezte. Nem tudtam pontosan mi a wigwam, de meglebbentettem a lépokrócot. —Pompás! Pompás! — lelkendezett. —Csak egy kacagány hiányzik belőle, amit a földre teríthetnénk. — Miből készítik a kacagányt? — kérdeztem. — Csakis párducbőrből. — Honnan vegyünk párducot? — Lovunk egyet.— Olyan magátol értetődően mondta ezt, mintha nem nyole, hanem harmincnyolc évesek, nemegy álmos bácskai városkában, hanem a sivatag sarkában lettünk volna, nem légpuskával, de Winchesterre] fölszerelve. — Mi van alattunk a garázsban? — kérdezte új barátom. — Kimustrált Opel Kadett. — Remek, indulhatunk szafarira! Lehuppantunk a garázstetőről a homokba. A puskát be a kocsi hátuljába. Az öreg, lerobbant autó, a folnőttek szemében generál javításra is érdemtelen, kezünk alatt megtáltosodott. DÖccenve robogtunk a macskakoves utcákon, szájtátva bámult utánunk a sárid rendőr, gyakorlóiskolai öreg tanítómnak, aki éppen virágait locsolta az ablakban, a pipa is kiesett a szájából. A benzinkútnál barátom glikkerekkei fizetett. A határmentén megéheztünk, megállítottuk az Opelt és fölmásztunk az eperfára jóllakni. Ott ért az alkonyat, az este, meg egy vadászó fehér bagoly, melynek huhogásától ugyancsak megriadtam. Mimi nehezen kászálódott le a fáról, meggémberedtek a tagjai. Alul három határőr állt, zseblámpákkal és merítőhálóval. — Egy tekergő gyereket keresünk — kiáltotta az egyik. — Te vagy az ? — Majd eljövök érted megint — súgta a barátom a fekete lombok árnyékában és eltűnt, mintha maga is árnyékká változott volna. Később gyakran fölkeresett, de többnyire rövid időre. A garázs tetején a wigwamban, a libalegelőn, a régi téglaégető kemencék romjai között a posványosban, ahova kukacot ásni mentem, pecálás közben a tö. csónakázás közben a Sugovica partján és egyszer kint, a sziget zátonyán. A felnőttek evezni mentek a esiklivel, engem otthagytak száradni. Mihelyt megfordulok a part felé, hát ott áll a barátom, fürdőgatyában, leégve csakúgy mint én, lábujjával 25
