Itt-Ott, 1976 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 6. szám
punk hozzáállását a mindenkori nehéz, magyar valósághoz. S ezt a "többisveszettet" nem úgy értjük legtöbbször, ahogy kellene, hogy ugyanis kár azon búsulni, ami elmúlt —, hanem úgy, hogynemis érdemes semmit se tennünk, úgyis minden vállalkozásunk eleve kudarcra van ítélve. Ady szavával: "A magyar azt mondja, ha tőnkre jut: így akartam." Ez a pesszimizmus még fokozottabban jut kifejezésre abban a keserű közmondásban, amit a Székelyföldön jegyeztem fel magamnak: "Lesz még ígyse." Lesz még ígyse! Micsoda borzasztó reménytelenség, hiteveszettségvane tömör mondatban! Lesz még ígyse: annak a népnek, amelyik így hisz, annak nincs jövője. Az a nép, amelyik így gondolkozik, valóban megérett a pusztulásra s nem kár érte, ha az Idő kihullatja rostájából. Mohács tragédiája — ami Vörösmarty szerint a magyar átkává teszi ennek a csatának az emlékezetét — nem a valóságos csapásban rejlik, amit a tőrök seregek rénk mértek 1526 augusztus 29-én. Mohács nem is a rá következő, nyomorult politikai állapotok miatt átok ránk nézve: bár következményei igen súlyosak voltak, akárcsak a korábbi vagy a későbbi mohácsokéi, ezeket mind túléltük és túléljük, ha lesznek, a jövőben is. Ami viszont életveszélyes számunkra, ami igazi átkunk, az Mohács, a jelkép: a bennünk lévő, a lelki Mohács. Erre a lelki Mohácsra ráneveltek minket, ráneveltük magunkat. Szimbolikusan benne van ez Kisfaludy versének első két sorában, amit kívülről tud mindegyikünk; Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva kőszőntlek, | Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács! Ezt a felfogást a hősvérről, gyásztérről, hajdani" nagylétről s a temetőről a 48-at előkészítő nemzedék alkotta számunkra, apítő szándékkal ugyan, hisz Kisfaludy is egészen mást mond zárósoraiban: j Él magyar, áll Buda még! a múlt csak példa legyen most, S égve honért bizton nézzen előre szemünk. És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében, Nemzeti nagylétünk hajdáni sírja, Mohács! Ezt nem szokás a versből idézni, azt ugyanis, hogy Mohács csak a hajdani dicsőségnek, nagylétnek a temetője, amire emlékezni lehet, amit sóhajtva köszöntem szabad, de aminek jegyében a jövőért kell küzdeni. Sajnos, nem ez a nézet vált uralkodóvá, nem Széchenyi "Magyarország nem volt, hanem lesz!" jelszava, hanem a hősvér s a gyásztér dicsőítése: a hazáért halni tanítottunk egész nemzedékeket, a nemzetért élni csak most kezdünk tanulni lassan, kínosan, itt is, ott is. De még nem elegen és nem eléggé: Mohács, a nagy temető, még mindig velünk és bennünk van. Ez a lelki Mohács betegséggé vált bennünk. Senkisem mentes tőlekisebb-nagyobb mértékben mindnyájan szenvedünk benne, néha-néha kitör még a legerősebbjeinkben is. Tünetei! az erőtlenségnek, tehetetlenségnek, teljes reménytelenségnek kétségbeejtő érzése,rossz szerencsénkért másoknak az okolása,- saját hibáink fel nem ismerése, másokban való keresése,- valamint az, hogy ha mégis hiszünk a jövőben, a reménységünket másokba, nem magunkba vetjük. Nemcsak mint nemzetközösség, de egyénileg, az egyéni életben is kiütnek rajtunk olykor-olykor ezek a tünetek: mi magyarok úgy vagyaink nevelve, vagy mai szóval élve beprogramozva, hogy az élet nehézségeire sokszor így reagáljunk. S a nemzeti Mohács mellett megvan sokunknak a maga kis mohácsa, ami ha nem lett volna, az illető ma boldogabb, vagy nagyobb ember lehetne, így avagy úgy. Az ilyenek hátrafelé tekintgetnek, nem előre, többet törődve a tegnappal mint a mával, a holnappal. De vannak olyanok is, akik félnek a piros hősvér szagától és elmenekülnek a gyásztérről — álmokba, a pálinkához, olykor az öngyilkosságba is. Legtöbbször azonban csak — külföldre. Mi is, akik ma itt összegyűltünk, majdnem egytől-egyig menekültek vagyunk arról a hősvértől pirosult gyásztérről, ami tkp. nem egyéb, mint Magyarország. Akár saját akaratunkból, akár apáinkéból élünk itt, egyre megy: a létért való küzdelem túl keménynek tűnt vagy tűnik számunkra Árpád honában. Eljöttünk vagy itt maradunk, ennyi a lényeg — 7
