Itt-Ott, 1976 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 1. szám

utáni étrend kihirdetésével zárták, és hogy a templom pincében blattot vertek meg hurkát főztek, de később még bizony pálinkát is a kályha mögött, mikor a kocsmákat becsukták a szesztilalom miatt.

Lassan szürcsölgettem a savanykás feketét.

— Mindez odahaza elképzelhetetlen lett volna — jegyezte meg —, így azonban együtt maradt a nép.

Együtt maradt. Ők pedig nemcsak prédikáltak, hanem szerveztek, rendeztek, építettek. A lelkész sorsa sohasem könnyű, neld ®ém szabad betegnek sem lennie, de Makonyiéknak még a szokottnál is feljebb kellett göngyölniük az ingujjat. A semmivel, a semmiből kezdték, abbéi, amit összekoldultak. Nem a magyaroktól, azoknak ekkor még nem telt templomépítésre. Az amerikaiak segítettek rajtuk: egyházak, üzletek, magánemberek. Pedig angolul se tudtak, eleinte egy kukkot se.

— Meg aztán a hívekkel volt rengeteg bajunk — mondta, és sovány arca kissé elfcomorodott.

— A hívekkel?— kérdeztem. Ezt a részét már Idvülről tudtam a mesének.

— Igen — bólintott. — Többnyire falusi cselédnép tódult ide, ennek a pap is csak amolyan nadrágos ember volt, akit tisztelt, szeretett meg gyűlölt is egyszerre. Nekünk kellett vezetni Őket, pásztorkodni mellettük, ugyanakkor itt teljesen ki voltunk szolgáltatva nekik, kitéve fukarságuknak, szeszéiyűknek. Volt paptársam, akit az őrületbe kergettek, volt, aki az öngyilkosságba menekült előlük. Kovács Feriké egy közgyűlés után letérdelt a templom lépcsejére, ügy átkozta meg fennhangon a gyülekezetei, mielőtt otthagyta őket. Csak egy-két emberen múlott, hogy nem vertek érte a helyszínen agyon.

— Szép kis társaság —, mondtam fejcsóválva.

— De meg kell érteni őket, kérlek —, tiltakozott is mindjárt. — Ezek az embe'rek alig hoztál:magukkal batyujukban valamit, ami műveltségnek számított volna. Meghat nehéz is volt a soruk, itt még sokkal nehezebb, mint odahaza volt. A lehető legsúlyosabb fizikai munkát kapták, mint a frissen bevándorlók általában. Nem is csoda, hisz érteni nem értettek semmihez sem. És nem ügy volt ám, mint manapság, ti zenkét-tizennégy órákat húztak le naponta, hat, sokszor hét napot egy héten, tizenótcentes órabérért. Űzték őket, hajtották magukat, kergette őket az álom. Sokan belepusztultak, mielőtt kifizethették az

előlegezett hajójegyet. Nyugdíj, biztosítás semmi—mehetett kóregetni, akit megnyomorított a gyár, ami nem volt ritka dolog, hisz biztonságra, egészségre nem sokat adtak akkoriban. És hogyan éltek! Emlékszem, néha hatan-nyolcan béreltek egy poloskás szobát. Alig kelt fel az egyik, társa már rogyott is bele a közös ágyba, ilyen körülmények közt aztán érthető, hogy nem szívesen adtak a templomnál:, hogy irigyelték a papot, akinek nem értették, nem értékelték a munkáját, érthető, ha fontosabb volt a hurka, a kártya meg a pálinka, mint a szellemi csemege.

Érthető, érthető. Minden érthető, de az mitsem másít a tényeken — gondoltam.

Mákonyi kissé elmerengett, majd mégegyet kortyiníotí a csészéből.

— Meg aztán mi se voltunk egészen hibátlanok — toldta meg határozottan.

— A papok? — figyeltem fel. No, eziüj.

— Nem mindenben feleltünk meg a követelményeknek — folytatta. — Minket ugyanis, akik még otthon voltunk teológusok, meglehetősen korlátozottan képeztek ki. Jómagam is csak később döbbentem rá, mennyire hiányzott tudományunkból sokminden, amire hirtelen szükségünk lett volna. Belén!: verték az egzegetikát meg a ho miietikát, de ezeken kívül jóformán csak azt tudtuk, ami még a középiskolában ránk ragadt. Otthon se ért sokat, itt még annyit se, hogy fejből fújtunk egypár görög idézetet, vagy hogy ki tudtuk silabizálni a héber betűket. Itt praktikus feladatok előtt álltunk, templomot kellett építeni, primitív emberekkel bánni amerikai módra, pénzügyekkel, jogi kérdésekkel bíbelődni. Mindezekbe azért belejöttünk lassacskán, a józan észháiisten csak megvolt hozzá, az angollal együtt valahogyan felszívtuk ezeket az ügyességeket. Nem is ezekkel, a szellemiekkel volt baj —

16