Itt-Ott, 1976 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 3. szám
ki a tiszta anyagot. Ellenkező oldalon, két hegymagaslat kozott van a Gyöngyösvisontai Hőerőmű monumentális tömbje. Hatalmas kéményéből barnás fust szivárog. A levegő gyorsan melegszik. Idefenn enyhe légmozgás érezhető, de lenn a mélyben csupán csónakok fodrozzák a tó felszínét. Fentről a ladikok apró skatulyáknak tűnnek. Gyorsan előkapom fényképezőgépemet. — Aki ezt nem látta, az nem látott szépet — sóhajt fel mellettem. — Gyönyörű — és belém bújik. — Az —, felelem tömören. Hát mi mást is mondhatnék még. Nem is próbálok megfelelő szavakat találni. — Leugrunk? — kacsint rám. Megborzongok. Mik nem jutnak eszébe. — Éppen most, mikor minden oly csodálatos ? — Hogy örökké ilyen maradjon .... Ezen nem sokáig töprengek. A lépcső felé indulok, s magam után húzom. Botladozva tapisgálunk lefelé. A nénit a büfében látjuk újra, ahol apróját váltja be — egy korsó hideg sörre. — Egészségükre — emeli felénk poharát, s egyetlen hajtással kiissza a gyöngyöző italt. — Szólít a kötelesség — mormogja, és elsiet, miközben letörli szája szegletéről a habot. Egy udítŐ után mi is továbbindulunk. Bevágunk az erdőbe. Kis ösvényen baktatunk, félrehajtogatva magunk elől a belógó ágakat. Ő megy elől, időnként megáll és hosszan hallgatózik. Ilyenkor szája elé emeli ujját, kissé előhajol, úgy fürkészi az erdőt. Mindenáron őzikét, vagy mókust akar látni. A madarak nem elégítik ki. Végül előkerül egy süni. Komótosan lépdel apró lábaival az avarban. Lehajolunk hozzá, mire összegömbölyödik. Nem tudunk vele mit kezdeni. Tovább megyünk, élvezzük a lombok-nyújtotta árnyat, a kellemesen hűs, ózondús levegőt és a csendet. A fakoronákon itt-ott áttör a napsugár, s alaktalan fényfoltok formájában vetítődik a földre. Hegynek felfelé haladunk, nem sokat törődve a turistajelzésekkel. Kiérünk az erdőből: Mátraháza. Rengeteg kiránduló, gyalog, autóval, sokféleképpen. Elvegyülünk az emberek közt. Hétvégi kirándulók, üdülők, szanatóriumi beutaltak— jólóltözött, nyugodt, ráérő emberek. Ünnepélyes érzés lesz úrrá rajtam. — Tovább, tovább — sürget, s kezemnél fogva vonszol maga után. Szívesen maradnék még ebben a számomra ideális környezetben. A fáradtság jeleit is érzem már, de nem tiltakozom. Szerencsére lefelé megyünk, csak rakjuk magunk elé lábainkat. Kis patak keresztezi útunkat. Feljebb a forrást is észrevesszük, s versenyt futunk a kristálytiszta, hűs vízért. Mohón iszunk, majd letelepszünk a földre, és jó étvággyal falatozunk. Ismét ő indul elsőnek. Dél felé jár. Sokáig követünk egy kék jelzést, mígnem az egyik magaslatról piros háztetőket veszünk észre. Mátrafüredre azonnal ráismerek. Eltévedtünk! Ugyanis még nem akartunk visszajönni. — Ennyire elfáradtál? — néz rám vádlóan, és a házak felé mutat. Én jöttem elől, hiába is próbálnék magyarázkodni. Vigasztalásképpen a közeli dombtetőn álló kis építményre mutatok. — Oda nézz. A Kozmári-kilátó. Gyors an felmás zunk a kőtoronyba, és ismét elénk tárul a csodálatos panoráma. Sokáig időzünk itt, gondolatainkba merülve, a festői szépségű tájban gyönyörködve. Azután lejjebb behúzódunk az árnyékba, a bokrok alá, ahol jót heverészünk. Szeme met lezárom, mintha aludnék. Nyakamat vékonyka fűszállal birizgálja, amit egy ideig hősiesen tűrök. Később szebbnél szebb verseket suttog átszellemülten, és ezt határozottan élvezem. Fantáziám még csapongóbb, még számyalóbb lesz. Hirtelen kétségbeesés fog el. Miért fekszem én itt tétlenül, mikor oly rövid az élet? 16