Itt-Ott, 1976 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 3. szám

ki a tiszta anyagot. Ellenkező oldalon, két hegymagaslat kozott van a Gyöngyösvisontai Hőerőmű monumen­tális tömbje. Hatalmas kéményéből barnás fust szivárog. A levegő gyorsan melegszik. Idefenn enyhe légmozgás érezhető, de lenn a mélyben csupán csónakok fodrozzák a tó felszínét. Fentről a ladikok apró skatulyáknak tűnnek. Gyorsan előkapom fényképezőgépemet. — Aki ezt nem látta, az nem látott szépet — sóhajt fel mellettem. — Gyönyörű — és belém bújik. — Az —, felelem tömören. Hát mi mást is mondhatnék még. Nem is próbálok meg­felelő szavakat találni. — Leugrunk? — kacsint rám. Megborzongok. Mik nem jutnak eszébe. — Éppen most, mikor minden oly csodálatos ? — Hogy örökké ilyen maradjon .... Ezen nem sokáig töprengek. A lépcső felé indulok, s magam után húzom. Botladozva tapisgálunk lefelé. A nénit a büfében látjuk újra, ahol apróját váltja be — egy korsó hideg sörre. — Egészségükre — emeli felénk poharát, s egyetlen hajtással kiissza a gyöngyöző italt. — Szólít a kötelesség — mormogja, és elsiet, miközben letörli szája szegletéről a habot. Egy udítŐ után mi is továbbindulunk. Bevágunk az erdőbe. Kis ösvényen baktatunk, félrehajtogatva magunk elől a belógó ágakat. Ő megy elől, időnként megáll és hosszan hallgatózik. Ilyenkor szája elé emeli ujját, kissé előhajol, úgy fürkészi az erdőt. Min­denáron őzikét, vagy mókust akar látni. A madarak nem elégítik ki. Végül előkerül egy süni. Komótosan lépdel apró lábaival az avarban. Lehajolunk hozzá, mire összegömbö­lyödik. Nem tudunk vele mit kezdeni. Tovább megyünk, élvezzük a lombok-nyújtotta árnyat, a kellemesen hűs, ózondús leve­gőt és a csendet. A fakoronákon itt-ott áttör a napsugár, s alaktalan fényfoltok formájában vetítődik a földre. Hegynek felfelé haladunk, nem sokat törődve a turistajelzésekkel. Ki­érünk az erdőből: Mátraháza. Rengeteg kiránduló, gyalog, autóval, sokféleképpen. Elve­gyülünk az emberek közt. Hétvégi kirándulók, üdülők, szanatóriumi beutaltak— jólóltözött, nyugodt, ráérő emberek. Ünnepélyes érzés lesz úrrá rajtam. — Tovább, tovább — sürget, s kezemnél fogva vonszol maga után. Szívesen maradnék még ebben a számomra ideális környezetben. A fáradtság jeleit is érzem már, de nem til­takozom. Szerencsére lefelé megyünk, csak rakjuk magunk elé lábainkat. Kis patak keresz­tezi útunkat. Feljebb a forrást is észrevesszük, s versenyt futunk a kristálytiszta, hűs ví­zért. Mohón iszunk, majd letelepszünk a földre, és jó étvággyal falatozunk. Ismét ő indul elsőnek. Dél felé jár. Sokáig követünk egy kék jelzést, mígnem az egyik magaslatról piros háztetőket veszünk észre. Mátrafüredre azonnal ráismerek. Eltéved­tünk! Ugyanis még nem akartunk visszajönni. — Ennyire elfáradtál? — néz rám vádlóan, és a házak felé mutat. Én jöttem elől, hiába is próbálnék magyarázkodni. Vigasztalásképpen a közeli dombtetőn álló kis építmény­re mutatok. — Oda nézz. A Kozmári-kilátó. Gyors an felmás zunk a kőtoronyba, és ismét elénk tárul a csodálatos panoráma. Sokáig időzünk itt, gondolatainkba merülve, a festői szépségű tájban gyönyörködve. Azután lejjebb behúzódunk az árnyékba, a bokrok alá, ahol jót heverészünk. Szeme met lezárom, mintha aludnék. Nyakamat vékonyka fűszállal birizgálja, amit egy ideig hősiesen tűrök. Később szebbnél szebb verseket suttog átszellemülten, és ezt hatá­rozottan élvezem. Fantáziám még csapongóbb, még számyalóbb lesz. Hirtelen kétségbeesés fog el. Miért fekszem én itt tétlenül, mikor oly rövid az élet? 16

Next

/
Oldalképek
Tartalom