Itt-Ott, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám

L: Földiszitettük imádságunk és elmélkedésünk középpontját, ezt az

asztalt, magyar motívumokkal, u.n. Írásos kézimunkákkal. Mert ezzel szimbolizálni szeretnék a sokezeréves magyar múltat, amelyből ezek a motívumok kitermettek. Mert szimbolizálni szeretnok, hogy az örök magyarság nem tegnap született és nem tegnapelőtt; mert szimbolizálni szeretnok vele, hogy szépérzékünk, a szivünk odahuz, ahol őseink ezeket a motivumokat kitermelték. S ennek a sokezeréves motivumgyüjteménynek a kellős közepébe tettük Petőfi Sándort, mert úgy éreztük, hogy 5 az a magyar költő, akiben a magyar nép és a magyar zseni összetalálkozott és aki a legtisztábban látta a magyar örvényeket, amelyekbe nemzetünk belehullhat és elpusztulhat, és aki egyúttal megmutatta az azokból kivezető utat is.

Énekeljük el, testvéreim, a "Szivemet hozzád emelem" c. zsoltárát Szenczi Molnár Albertnek:

KÖZÉNEK; Szivemet hozzád emelem,

És benned bízom, Uraml Mert meg nem szégyenittetem,

Nem nevet senki rajtam.

Mert szégyent nem vallanak,

Akik hozzád esedeznek.

Azok pironkodjanak,

Akik hitetlenül élnek.

L; Azokhoz beszélek, akik álmatlanok. Akiket nem hagy aludni a gond fajtája sorsa fölött. De miért mondjam el én, amikor Petőfi annál szebben és igazabban mondja el:

Éjfél lesz, és én mégsem alhatom,

Mert gondomat el nem altathatom.

Mi fog történni vélem s a hazával?

E kettős kérdés tépi lelkemet.

Ah, nem érem be a magam bajával,

Még te is gyötresz, hazaszereteti

Vagyunk úgy, akik — otthon vagy itthon — gyötörjük magunkat az annyiszor felmerült magyar problémával; megmaradunk-e? Nem anynyira csak mi magunk, egyénileg, de az a kis csoport, az a sokat szenvedett nép, az a sokat bűnözött nép, de as a sokat megbünhődött nép, amelyhez tartozunk ....

S: Petőfi: "A magyarok istene" /részlet/:

Él az a magyarok istene, hazánkat Átölelve tartja atyai keze;

Midőn minket annyi ellenséges század Ostromolt vak dühhel; ő védelmeze.

Az idők, a népek éktelen viharja Elfujt volna minket, mint egy porszemet,

De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,

S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

Nézzetek belé a történet könyvébe,

Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,

Mint a folyóvizén által a nap képe,

Áthúzódik rajta aranyhid gyanánt.

23