Itt-Ott, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 5. szám
ÉNEK A TISZÁRÓL I. ügy állok itt most zavartan, téveteg, meleg szivemmel, mint egy kisgyerek. Körös-körül álmos paraszti béke leng, ökörnyál járja a parti végtelent. Amott figyelő halászok, hallgató istenek.... Árnyékom után vén-bölcsen intenek. Elmegyek, és nem látom soha talán lehunyt szemét a töltés ravatalán. A nyár csobban a Tiszában, elpihen. Mindegy, hogy leomlok, vagy elviszem át, szótalan tarlós tájakon porban kilombosodő bánatom. II. Várakozom. Még itt állok, megejtve, mozdulatlan, én bolygó fiú, ismerős hivatlan; Ki bánja, hogy szivem szép pitvara lakatlan, ki hallja, hogy a Tisza elfut itt alattam, ki látja, hogy a felhők nyakán is fényes kis lakat van? Kinek fáj az ember bennem, kis magyarban, ki a felnőtt világgal igy magamra maradtam? III. Mások itthagyott borát Ízlelem, most nagy ur vagyok, enyém e bálterem, a sápadt dámák a széken, sok kékeres kéz a terítéken, a dögvésszel, tespedt rónákkal keringő, Tiszát vadító Strauss-keringő.... az első éj, és az utolsó reggel, tornyos ágyakon, szétvetett kezekkel.... Cimbalmos, ne sajnáld, vágj bele, enyém ez az egész nyöszörgő, itthagyott vármegye, a gog, a vadság, a részeg rettenet, s templomok falán a jámbor istenek...-. S szivem bármikor vizébe márthatom — enyém a Tiszán elúszó fájdalom! Fehér Ferenc 10
