Itt-Ott, 1974 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 4. szám
A Dunánál A szomszédos szocialista országok magyar költőinek estje Május 30-án este, a Fészek Klubban huszonhét csehszlovákiai, szuvjetunióbeli, jugoszláviai és romániai magyar költő mutatkozott be egy-két verssel, és huszonnyolcadikként Emil Boleslav Lukaé, aki — akárcsak Hvíe-zdoslav — ifjú korában magyarul kezdett írni, s csak később választotta költői anyanyelvéül a szlovákot. Az ő bemutatása-bemutalkozása minden deklarációnál világosabban fejezte ki azt a határokkal szétszabdal hatatlan közösséget és testvériséget, amely a Duna menti népeket öszszefogja, s amelynek a szomszéd országokban alkotó magyar költők személyesen is letéteményesei. Erről ír Pomogáts Béla az est költőinek életrajzát ismertető kis füzet bevezetőjében: „természetes szerepük az, hogy modem irodalmunk néhány nagy gondolkodójának! József Attilának, Fábry Zoltánnak, Gaál Gábornak, Sinkó Ervinnek, Illyés Gyulának és Németh Lászlónak tervei szerint összeköttetést teremtsenek a magyar művelődés és a szomszédos népek kultúrája között. Alkotó munkájukkal azokat a »hidakat*« építik, amelyek leiektől lélekig és nemzettől nemzetig közvetítik a barátság üzenetét.” És erről szólt megnyitó szavaiban Nagy László.' Testvéreinknek valljuk a más nyelvű költőket is — mondotta. — Különösen a Duna mentieket, mert azonos történelmi sors méretett ránk. Műveiket szívesen, a legjobb tudásunk szerint fordítjuk, ismertetjük és elismertetjük, mint kitűnő szellemi értékeket. Ugyanezt mért ne tehetnénk meg olyan költőkkel, akik testvéreink az anyanyelv édes és keserves köteléke szerint is? — kérdezte. — Az ő verseiket lei ordítanunk nem kell, de az eddigi szomorú helyzetet jóra kell fordítanunk. Nevezetesen úgy, hogy ezeket a költészeteket megbecsüljük, mert ezáltal magunkat becsüljük meg. Jóra kell fordítanunk a helyzetet úgy is, hogy a magyarul írt költészetet, bárhol keletkezzék is, bátorkodjunk magyarnak nevezni. Alap á megbecsüléshez az is, hogy ezek a költik több millió magyart, mint nemzetiséget, képviselnek túl a határon. Helyzetüknél fogva — hiszen nemcsak a magyar, de más nyelv közegében is élnek —, fontos szerepük van és lehet a közvetítésben, az eszményi egyraásratalálásban, ami a Duna menti néeknek egyre inkább létérdekük, ogy az idegenség gondolata és érzése irtod jék, ne pedig lelkek fertőződjenek, vesszenek — mondta. Az est, amely először foglalta össze azt az Irodalmi kincset, melyet a szomszédos szocialista országok magyar költői felhalmoztak, természetesen nem törleszthette egy csapásra a felszabadulás óta halmozódó adósságot: nem mutathatta meg ennek 1 a kincsnek minden színét, csillogását. Csupán felvillanthatott valamit belőle. De épp ebből a töredékességből következett, hogy a huszonhét egyéni hangból, akarva-akaratlanúl kibontakozott egy közös ismertetőjegy, amely különböző nyelvi közegben alkotó, azonos anyanyelvű költőkre egyformán jellemző: hogy. egy ősibb, a népdalhoz közel álló stiluseszménybe oltják be a modern ‘ szlovák, szovjet, szerb-horvát és román — meg természetesen a modern hazai és európai — költészet eredményeit, s úgy őrzik a balladás Arany János-i magyar vershagyományt, hogy egyszersmind új szintézisek megteremtésével is kísérleteznek. A huszonhét költő: a szlovákiai Ozsvald Árpád, Veres Janos, Tözsér Árpád, Cselényi László, a kárpát-ukrajnai Bállá László, Kovács Vilmos, az újvidéki Gál László,' Herceg János, Acs Károly, Fehér Ferenc, Domonkos István, Tol. nai Ottó, Brasnyó István és az erdélyi Bartalis János, Szemlér Ferenc, Horváth Imre, Horváth István, Kiss Jenő, Székely János, Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domonkos, Hervay Gizella, Magyari La. jós. Király László, Farkas Árpád. Verseiket Bodor Tibor, Ferenczy Krisztina, Tímár Béla, Agárdi Gábor, Kertész Péter és Jancsó Adrienn mutatta be. Bartók és Kodály népdalfeldogozásait Kertész Lajos adta elő, zongorán. A Magyar Írók Szövetsége költői szakosztályának nevében Fodor András mondta az est zárószavát. EHKSD I IRODALOM! 1974. JÚNIUS 8. 39
