Itt-Ott, 1974 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 4. szám
Cseh Tibor (Midland Park, NJ): ÉVFORDULÓ (Huszonöt éves a riói cserkészcsapat) Huszonöt évvel ezelőtt, 19^9 augusztusában, Szent István napján, hét lelkes, égőszemü fiatal gyűlt össze Rio de Janeiróban egy dipi lány --- Gábor Husi — lakásán és megalapították a ti zenhármas, Szondy György cserkészcsapatot. Ez a csapat volt a háború^ utáni magyar cserkészet első tengerentúli hajtása. Kevesen tudják, de magyar cserkészcsapatok a második világháború^elott is voltak egyes amerikai országokban. ^Ezeket a ' régi ^cserkészcsapatokat azonban annyi más derék intézménnyel -- virágzó magyar iskolákkal, segélyegyesületekkel, egyházközségekkel — elfujta a háború szele. Nem véletlen tehát, hogy az ITT-OTT Baráti Közössége oly makacsul ragaszkodik a magyar valláshoz és annak oly megalapozásához, hogy kibírja az idők ostromát. Amerika-szerte csupán néhány olyan egyesület volt, mely tartósabbnak bizonyult minden más emigráns kezdeményezésnél. Ezeknek tagjai majdnem mind egyszerű, derék "régi magyarok" voltak. A középosztály sokkal hamarabb hűtlen lett és beolvadt. Milyen jó volna, ha olyan magyarok, mint Csernik János bátyánk, ^vagy a megboldogult Illy Lipót bácsi — a hajdani^ csepeli vasmunkás — Sao Paulóban, vagy Ha.jdu György Nyugatkanadában, valamilyen csodatermő formula réven, megsokasodnának; Rióban — szerencsés véletlen révén -- számos olyan,, a korai huszas években járó cserkészvezető összekerült, kik Európából magukkal hozták a külföldön újjá szervezkedő cserkészet lendületét. Többen Németországból jöttek, a cserkészközpont szárnyai alól, s magukkal hozták a szervezési készséget s egyúttal azt a kicsit militarista szellemet, melyet a volt ludovikás vezetők honosítottak ott meg. Néhányan Ausztriából jöttünk, reformszándékkal és forradalmi lendülettel: a cserkészetben nemcsak gyermeknevelő intézményt láttunk, hanem társadalmi mozgalmat a magyarság megújítására., a magyar hibák és bűnök gyomlátására. Az idő sem tudta elmosni a kép élességét. Ma is látom a vörösen izzó vaskályha sötét rozsdafoltjait. Kegyetlenül hideg téli éjszakán, 19^8 telén, Salzburg^ fölött, az Untersberg egyik menedékházában beszélgettünk két barátommal. Terveket szőttünk, hogyan tudnánk megfékezni a francia idegenlégió ügynökeinek sunyi munkáját. Ez volt a kommunista átállás éve Magyarországon, s hozzám hasonlóan ezrével, tízezrével menekültek a fiatalok hazulról. Részben a sötét, bizonytalan jövő elől, de részben bedőlve a Szabad Európa rádió csöppet sem lelkiismeretes propagandájának. Azt ugyanis elfelejtették a menekülésre lelkesítő adások elmondani, hogy Ausztria annyira zsúfolva, van menekültekkel, hogy az újonnan érkező fiataloknak sem szállást, sem munkát nem tud — és nem is akar---í.adni. Más fogadtatás volt ez bizony, 'mint az 56-os menekülteké« Az osztrákok"gyűlöltek, hogy országukat ellepjük, mint a sáskák. Az amerikaiak meg úgy kezeltek, mint volt ellenségeket. A táborokban élő magyarok meg gyanakodva méregettek: miért most jöttünk? Miért nem *1-5-ben? Biztos kommunisták vagyunk;' A dipi lágerekben akkor mindenki ellenkormány szervezésével foglalkozott s ezekben legalább miniszteri tárcát követelt magának. A cserkészet látszott az egyetlen olyan kivételnek, mely megóvta magát az emigráció lelki betegségeitől. Az uj csapatokat szerveztük néhányan s ezekben próbáltuk az elkeseredett fiatalokat összefogni. Hogy éltünk? Mint a Jóisten madarai: egyik napról a másikra. Munkát nem 12
