Itt-Ott, 1974 (7. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 1. szám

Kassav Dezső (Ostsrey , Fia.) t

"KESERŰ SZÍVVEL"

Azt hiszem, hogy nincsen különbség abban, hogy mi — 15 millió magyarul beszélők ~ szeretnénk, akarunk is Összetartozni, egysége« Magyar hangon beszélni. Mert az individuális szóejtést bizonyos összhangba lehetne hozni a többi magyar hangjával. Szeretnénk egy kórusban zengeni a “magyar igazságot." Persze tudjuk, hogy az "igazság" más a királyoárti, az arisztokrata világfi,a nemes,a dzsentri, a kisnemes, a nagyparaszt, a kisparaszt, a "rideg paraszt", a zsellér, a munkás, a nincstelen, az értelmiségi ajkán; a jobboldali és a baloldali ajkán; azon az ajkon, amelyik azt hirdeti, hogy jobb lett volna, ha Hitler győz; azon, amelyik azt állitotta, hogy Szamuely "igazságtevése," Sztálin, Rákosi és Péter Gábor uralma volt a nagyszerű és azon, amelyik a mai magyarországi állapotokat idealizálja. Más népek "igazsága" is más és más. Senki se tagadhatja, hogy ez- igy van és ezek az "igazságok" irtózatos kakofóniában zörejlenek. Fájón, sértőn és bolonditón. Lám, igy néz ki az "igazság," a "magyar igazság," sót, ahogy mi hittel zengjük? "az isteni, örök (magyar) igazság." Ez az igazság körülbelül annyiféle, mint az istenhit, vagy az istentagadás. Majdnem annyi, ahány magyar, illetve ember él a földön! Mi szubjektív, önző, individuális emberek igy vesztettük el az "igazságot." Mindenfajta "igazságot," még a tudományos igazságot is (ITT-OTT 5*10, 29). Egyetlen egy marad számunkra, ha van bennünk humanitás, ha emberek vagyunk* az . áldozatos megértés. Megértése annak, hogy magyarságunk több, mint az ejyéni, elerhetetlen, fiktiv "igazság," melyet olyan magasztos, szent hittel, hangos szóval hirdetünk.

És most hallgassuk meg reményik Sándor versét, amit 192**— ben, Budapesten irt és ami ma is, itt az emigrációban is olyan időszerű és meggyőző*

Keserű sziwel bizony mondom néktek,

Ti csonka-magyarok*

Az ország szive, Magyarország szive Ma már a végeken dobog.

Hangos szóval hiába fcgadkoztok*

Hogy "soha" s "mindörökké."

Az ország szive, Magyarország szive Ott ver, hol Magyarország nincsen többé.

Bennünket összekalapált a bánat —,

Ti atomokra hulltok itten szét.

Egymást farkas-fogakkal tépitek,

Nektek nem volt a nagy lecke elég.

Amerre nézek: pártok, újra pártok,

Es Zászlók, amiket a szenvedély Már előre más vérébe mártott.

Keserű sziwel bizony mondom néktek,

Ti csonka-magyarok:

Az ország szive, Magyarország szive Nem bennetek dobog.

Nem halljátok, mit üzennek a Végek?

Pártatlanul, politikátlanul,

Reménytelenül is mienk — a lélek.

13