Itt-Ott, 1974 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 1. szám
cifrázták az ebadták az oszlopokat s az Ur asztalára legszebb térítőikét hordták? Krisztus ismeri a népek lelkét.) így megbékélve helyet keresek Rákóczinak, Zrinyit sem hagyhatom ki s Károli Gáspár uramtól újra meg újra tanulom anyám nyelvét. Pázmány izes odamondásait hallva, jóízűen elfeleselgetek vele. Szavamat fogja a templomot betöltő rapszódia, Kecskeméti Vég Mihály uramé, a Psalmus. Tovább nézdelődöm. Már csak helyet kell szorítani valahol az erdélyi fejedelmeknek. Legalább a javának. Bethlen Gábornak kiváltképp. Eléje letennék egy szál nagyenyedi fügevirágot a mostani termésből. Hadd legyen valami öröme is ebben a mai világban. (Hiszen mozdult egyet a szemöldöke a fennebb elmondott üres székek miatt. De akkor aztán meg is fordult a sírjában, amikor egy nyujorki egyesület közgyűlésén nem merték az egyesület jegyzőkönyvébe belevenni, hogy az egyesület vezetői félhivatalosan támogatták az ő földjéről érkezett hírmondókat, akik a zsebükben egy csipetnyi hazai dohányport hoztak s a jó hirt: élünk s -- ne búsuljanak — fogunk is! Meg szeretné kérdezni az asztal körül ülő, hallgató uraktól: mitől féltek ti, nagyságos jó uraim? — S mikor a klivlandi társaság közleményét elolvasta az "erdélyi kulturinvázióról"s arról, hogy miért nem szabad amerikai magyaroknak meghallgatniok a magyar föld és Erdély Íróit és művészeit -- a fejedelem kétségbeesésében életre kurjantotta a halottakat: ha más nem akad, ti kérdezzétek meg szelíden tőlük: Milyen tökélyre akarjátok fejleszteni a nemzeti öngyilkosság kultuszát? Pedig van úgyis elég gondja szegénynek! Sűrűn tekintget Budára, mintha mondani szeretné: a szultán is irtózatos hatalom volt, meg a császár is; de azért valahogy ezt meg azt megpróbáltuk . . ..) Hely kell Kossuthnak s mindjárt mellette Széchenyinek, a többi ikertestvér mellett. S hánynak kell még hely! Krisztus számonkéri a hivatalos és nem-hivatalos szolgákat egyaránt. Az ajtó virágain túl egy arc villan fel. Megáll, megismer, nem jön be. Ajkán kicsit szomorú, kicsit szánakozó mosoly. Kimegyek hozzá. Ifjú, tudós barátom. Agnosztikus. Becsületes, nyílt elme, jól megadagolt humánus és magyar műveltséggel. Több emberség és jóság szorult bele, mint egy tucat okleveles mükereszténybe. Ha vallásról kérdezed, József Attila hasonlatával válaszol: nem talált benne csak papot. Irtózik a misztikumtól. Ő sokkal misztikusabb: a tudás misztikumában hisz. Kicsit sznob. "Ti túl későn jöttetek. A vallás a kultúrtörténet archeológiája." Azt próbálom elmondani neki, hogy emberek szeretnénk lenni. Hiszen anyánk nyelve előtt mindannyian a közös nyelven szólaltunk meg legelőször: sirtunk. De ha portánkat nem hozzuk rendbe elébb, hogyan szóljunk akkor szomszédainkhoz, felebarátainkhoz s az emberiséghez nagy E-vel? Istennel való dialógusunkban magunkat szeretnénk tökéletesíteni a magunk örömére s a többiek javára. Továbbra is szomorúan néz rám. De azért leteszek egy padkát a láthatatlan templom mellett az ő számára is. Hátha egyszer arratéved s leül rá. JÓ hely tűnődésre. Hiszen bármelyik utón járjunk is, mindenképpen a senki földjére jutunk. Ki segít át rajta? Es felkelnek a csillagok és megmozdul vackán az Isten, hogy téged, akit elhagyott a senki földjén átsegítsen. (Fáy Ferenc: "Menekülés.") 11
