Itt-Ott, 1973 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám
lágon és közösségi hűségünket determinálhatná, hogy még gyermekeink is elmondhassák* ime, én ide tartozom, én ez vagyok—mégha már esetleg nem is magyarul. Másszóval* láttuk, hogy nincs meg az a keret, melyen belül magyarként lehetne továbbélni Nagymagyarország határaitól távol. Hiaba tudtuk, hogy a nemzeti hovatartozás elméletileg nem földrajzi és politikai kérdés, be kellett látnunk, hogy a hazai talajon kivül igy, ahogy vagyunk, halálra vagyunk Ítélve mint magyarok, mert rajta kivtil semmink sincsen, ha néma nyelv, amiért viszont minden nap es minden órában meg kell küzdenünk. Be kellett látnunk, hogy mindaddig, amig nem építünk magunknak olyan közösséget, mely nincsen röghöz kötve, irgalmatlanul összecsapnak felettünk az embertenger hullámai. De milyen alapra építhetnénk ilyen közösséget? Ez volt a kővetkező, még nehezebb kérdés. Es helyzetünknek hosszú tanulmányozása után megállapítottuk, hogy az egyetlen tartós alap a vallásos lehet csupán. Ez, a második belátásunk két fő tényezőből adódik. Az első az, hogy a szélesebb világtársadalora, az illető államok, melyekben élünk, nem ismerik más jogi, illetve társadalmi-erkölcsi formáját az olyan közösség létezésének, mint amiről mi beszélünk. E problémával bővebben foglalkozom a mostani ITT-OTTban (5*7)» s nem kívánom itt tovább részletezni. A másik, a fontosabbik tényező pedig ez* a vallásos közösség fogalma amugyis az egyetlen, mely magában foglalja mindazt, amit meg kell valósítanunk, ha mint magyarok élni akarunk. Semmi nem elegendő, ami annál kevesebb—mert itt már hitbeli dolgokról van szó es nem egyébről. Nem akarlak elvont, magasban szárnyaló bölcselettel untatni benneteket, ma nem azért jöttünk itt egybe. Elégedjünk meg pillanatnyilag annyi magyarázattal, hogy mint ahogyan egyéni létünk értéke, célja rejtett előttünk, úgy népi-nemzeti létünké is az. Vagy hiszem, hogy az egyéni és a közösségi létnek van értéke és célja, és akkor igenlőleg foglalok állást mellette, vagy céltalannak és értéktelennek fogom fel, azaz, tagadom. Da akár igenlőleg, akár tagadólag viszonyulok a lét kérdéséhez, állásfoglalásom igy is, uev is vallásos, lévén hogy olyan végső kérdések ezek, melyeket emberi ésszel az emberi ész számára sem lehet bebizonyítani avagy megválaszolni egyik irányban sem. Elég tehát, hogy hisszük* egyéni létünknek, úgymint magyarlétünknek van értéke és célja, és a magyar vallás gondolata azonnal adva van. Mondhatnék úgy is, egyszerűbben, hogy a gondolat adva volt abban a pillanatban, amikor először felvetette valamelyikünk ezt a szót* minek? Minek próbáljunk megmaradni, fejlődni, továbbélni mint magyarok? De hiszen minek élni, egyáltalán? Minek a világra gyereket hozni? Logikus, ésszerű választ erre hiába kerestünk. Maradt hát—a hit. S hogy hiszünk, hogy mi mindnyájan igenlőleg válaszoltunk e végső kérdésekre, mutatja már az is, hogy itt vagyunk. A többi már a teológiának, vagy ha igy jobban tetszik, a hittannak a dolga. Számunkra ez pedig nem más mint az alkalmazott hit» jelképes nyelvbe önteni almásként kifejezhetétlent, úgy, hogy a nagy "igen" élhetővé váljék. Es ehhez is hozzáfogtunk. Munkánkat persze nem fejeztük be, hisz a szerkezet sohasem lesz teljes, mindig tovább módosítható és fejleszthető* nem dogmákat tákoltunk össze, hogy tételeinket veletek elfogadtassuk. De mégis miben hiszünk, kérditek joggal. Miben hiszünk mi, akik magunkat magyar vallásuaknak mondjuk? Vannak-e hitelveink, melyeket 49
