Itt-Ott, 1973 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 5. szám
szes tojást, a halizü halakat, a húsban maradt, szilánkokra vagdalt csontokat, a fehér vatta-kenyeret. Az önkiszolgáló roskadozó polcain az éretlen gyümölcsöket,a konzervizü befőttek és gyümölcslevek sokféleségét. A szomszéd és a munkatárs minden reggel ismétlődő, sztereotip kérdéseit, a rokonszenv nélküli, ^ gépies udvariasságot. A gyorsan hajtó gépkocsivezetők türelmetlenségét, a rádiók és tévék hangos lármáját. A széltől fújt utcák kavargó szemetét, a benzinszagu por szüntelen áramlását. A harsogó reklámok, a hitelre adott áruk, gépkocsik és házak, az utólag, részletre fizetett utazások meg-megujuló csábitását. A folyton emelkedő árakat, a sztrájkok által magasabbra szökő béreket, az emelkedő bérek miatti drágább vasúti- és autóbusz-jegyet, a parkolás bosszúságait. A nyelvek és szinek sokféleségét, a szabadság szabályozatlan mértéktelenségét. A bűnözők törvényelőtti jogainak túlzásait,a nők férfias szokásait, a férfiak elférfiatlanodását. A "hüvelyk"-kel, "láb"-bal, "font"tal és "pint"-tel számolgató mértékrendszer elmaradottságát. A Fahrenheit-hőmérő meglepő ugrásait, a házak szokatlan, rendhagyó számozását, a számok és a mennyiség növekvő hatalmát. Az időjárás szeszélyes változásait, a változások nehezen követhető egymásutánját. Az állandó folytonos állhatatlanságát. Sokat töprengtem azon, hogy mi értelme van a bőség egykét évtizede után is panaszt sirni a világba, különösen azoknak, akik saját elhatározásukból kerültek külföldre? A külföld már régen viaszszal tömte be fülét, mert unja az egészen soha el nem hitt panaszt. Nem szereti, ha állampolgárrá fogadott vendégei nyugodt emésztését zavarják. Es az otthon, az elhagyott haza dühöngve elfordul, ha füléig ér a gazdagok között élő rokon meg-megujuló sirása^ • Hogvan is értené meg a Nyugat tágas síkságaira, hullámzó termőföldjeire repült testvér "vérszinü bánat"-át, "újszülött szomorúság"-át, "zokosó domb"-jait és "szorongó panasz"-át. És még kevésbé érti az ilyen, szűnni nem akaró, reménytelen zokogást* "én állandó jelleggel, sajogva fájok magamnak, neked." -A Duna-Tisza völgyében bánat helyett verejtékről beszél a nép, mellyel a munka falait magasra épiti. Újszülötteit pedig -- ha vannak —, szivósan, tejjel és kenyérrel táplálja, nem szomorúsággal. Otthon megtanulta mindenki a leckét, hogy minden könyörgés, sirás hiábavaló, mert nem idegenek épitik az országot, hanem türelemre, munkára szoktatott kezük, józanságra, bölcsességre nevelt gondolataik, szeretetre épülő közösségeik és sziklák alól is napfényre törő, egységes akaratuk. Káint sem emlegetik annyiszor a Tisza partján, mint New Yorkban, Torontóban, Párizsban, vagy a Themze mellett. Otthon azt is megtanulták, hogy — senki mástól — csak a magukban hordott Káintól kell igazán félni, s ha le tudták győzni szivükben is hirdessenek a siránkozók — Abel kezében lesz az lom és a dicsőség! Káint -- bármit ország, a hata-21
