Itt-Ott, 1973 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4. szám
Alattatok ahányszor járok szépségteket mindig csodálom. De mig bámullak, mig elnézlek magamban valami mást idézek, valahol messze-messze innen egy más fasort...nem ilyen szépet... nekem mégis drága emléket. Ti girbe-görbe vén akácfák a széles debreceni utcán ágatokat vajon ki nyirta? ha nem a szél a Hortobágyról mely addig tépett, addig rázott mig a száraz gally letört magától bár villanyfürészt sohse látott! Kérgeteket sem vizsgálgatták fontos-gondos kertész-szemek s ki bánta, ha egy-egy diákbicska belevésett egy lánynevet? De a forró, alföldi nyárban a fehér virág úgy elborított,te torzonborz öreg akácos, hogy illatárban úszott minden! Felébredt az álmos kis város, a sok zárt ablak mind kinyilt, szerelmesek egymásraleltek, cigányzene szólt, énekeltek, minden megtelt mámorral, dallal együtt a vén akácfasorral ott minden virágbaborult. Bocsássatok meg genfi platánok hiszen, ha látlak igy együtt a tóval, a havasokkal,palotasorra mindig elfog a bámulat de hiába nézem ezt a képet mégsem tart fogva az az igézet, a boldogság, mit ott éreztem az öreg akácok alatt. Talán mert ott minden enyém volt, az akácillat, édesbus nóták, a széles utca, vén, szürke házak, talán mert ott voltam otthon! Odahuznak bármerre járjak láthatatlan erős karok... mig alattatok genfi platánok, fájdalmasan és amig élek csak idegenként ballagok. Genf, 1971. február 1^. 17
