Itt-Ott, 1972 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1972-03-01 / 3. szám
—Aztán könnyen beleszoktál abba az uj világba, Jóska? — Igazábul mév ma sem szoktam bele.» komám... Talán, ha tanult ember lennék, máskép lenne. De én még nepyven év után is a magyar újságot olvasom szívesebben. Magyar, üzletben veszem a hentesárut és újévkor magyar csárdában búcsúztatom az ű-évet... —A nyelvvel hogy állsz? —Negyven év alatt tán még egy szajkó-madár is megtanulna angolul. Meg aztán oskolába is jártam mikor kikerültem... Ott ismertem meg az asszonyt. Zalai lány, Domonkosrul... ■ -—f-yerek nem vót soha? —De vót,Péter...--és arca megmerevedett, mintha a régi fájdalom újra mellé állt volna. —A depresszió alatt született és elvitte valami száraz-betegség... Munka ritkán került akkoriban, hátmég tejre se igen jutott, nem-hogy gyógyszerre, meg doktorra... Beszélgetésük közben a páros ut egészen a szőlőhegy lábáig- vitte őket. A barna cipők ösztönösen leléptek róla, és elindultak a keskeny csapáson, amely szélesen kanyarogva szaladt a hegytető felé, mintha tétovázna, hogy merre is menjen... —Hát még mindig emlékszel a járásra, Jóska? —Behunyt szemmel is idetalálnék, Péter. Mert sokszor végig jártam én ezt az utat odakint... Nappal is, de többnyire álmaimban. Ott kint jutott eszembe, amit itthon talán soha nem tudtam, hogy harmincnégyszer kanyarodik ez a csapás, amig felér a tetőre... ^ár az is meglehet, hogy tévedek és csak álmodtam az egészet... —Mát akkor számoljuk meg, Jóska... had tudjuk meg biztosan... Meredek volt a hegyoldal és útközben meg-megálltak. A csizmás ember ilyenkor botjával beleirta a homokos földbe, hogy hányadik kanyarnál tartanak. --Nem fog már a fejem úgy mint régen, Jóska... könnyen felejtek...—és gyöngyöző homlokáról hátrébb tolta kopott kalapját. —Ne busulj, komám, mert evvel én is igy vagyok... Azt mondják, hogy ez az élet rendje... S jól is van, mert ahogy fogynak a holnapok, úgy felejtjük el a rosszat és bánatot is. Csak a jó és szép marad velünk életünk végéig, s talán azután is... —De szépen mondtad, Jóska... Hiába, sokat láttál, tanultál te abban az uj világban... —Ezt még itthon tanultam, Péter, a Deres mester úrtól, vagy ötven éve...—Aztán már nem is szóltak a hegytetőig. —Csoda ez te Jóska... csoda... innen harmincnégyet kanyarodik.--Örülök neki, Péter..., hogy nem csak álom volt... ^Álltak egymás mellett, és ienéztek a völgybe, ahol a délután árnyékai már közelhajoltak a mezőkhöz, mintha helyet keresnének maguknak, ahol ledőlnek majd éjszakára. —Hát akkor induljunk el, Jóska, mert lassan ránk esteledik, meg szomjas is lettem az ut alatt. . . ^A horpadt hátú pince úgy állt ott az öreg diófa alatt, mint negyven éve. Az idő múlása talán csak a kecskelábu asztalon látszott, mert úgy dőlt neki a pince falának, mintha rogyadozó öreg lábainak támaszt keresne. —Semmi nem változott, te Péter...—és eres kezét lágyan, mintha simogatná, rátette a durva asztalra.--Csak mi, Jóska... Ámbár mink is csak inkább kivülről...—És az esővizes^csatornából kivette a nagy, fekete pincekulcsot. A zár csikordult e^yet, mintha köszönne és a vastag ajtó egy régi ismerős szivességével tárult ki előttük. A csizmás ember szines abroszt és poharakat vett elő a sarokban álló ládából...—Rakd ki komám ezeket a poharakat az asztalra, amig én megtőtöm ezt a korsót. 10
