Itt-Ott, 1972 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1972-10-01 / 8-9. szám
visszaálmodom a keserűségben fuldokló fekete szivek dongó dobbanásaira ébredőket, akiknek fehérre festett arcára a szomorúság rakott ráncokat* és visszaálmodom az emlékeink zöld birodalmában száguldó szabadságot, amit gondolataink őriztek óriássá| Néha visszaálmodom okét} s velük az 56 előtti esztendőket. Takács Attila Torontó Ravasz László * MAGYAR THEODICEA Leibniz óta theodiceának nevezik a hittudósok és bölcselkedőknek azt a fáradozását, hogy Isten jóságát, bölcsességét a világban tapasztalható rosszal szemben igazolják. Miért van Isten, ha a gonosz győzede'lmeskedhetik? ha pedig van Isten, miért győzedelmeskedhetik a rossz? Nem mindenkinek okoz ez a gondolat fejtörést. Nem okoz azoknak, akik Isten helyett sorsról tanitanak és a sorsot vaknak, következetlennek, könyörtelennek, millió meg millió véletlenből összetevődő egyetlen óriás értelmetlenségnek mondják. Nem okoz gondot azoknak sem, akik azt mondják, az erősebb győz, az a jó. Tehát szabjuk magunkat a valósághoz és fogadjuk el magát a tényt jónak. De aki meg van győződve róla, hogy a világban egy olyan mindenható akarat uralkodik, aki feltétlenül bölcs és feltétlenül jó, ennélfogva a történelemben is egy tőle származó erkölcsi rend és igazságszolgáltatás érvényesül, sokszor^csüggedten áll olyan tényekkel szemben, amelyeket ezzel az előfeltétellel nehéz megmagyarázni. Mind a két gondolat szükségessé teszi, hogy magyar theodiceáról beszéljünk. Miért van az, hogy a magyar a fájdalmak népe? Miért van az, hogy a tragikum vele jár, s miért van az, hogy az a két magyar vers, amelyben a nemzet saját léte titkát kiáltotta el, keserű és forró lirában, ez a két jajszó olvasható: "M'egbünhődte már e nép a múltat s jövendőt"} s a másik* "Népek hazája nagy világ, hozzád bátran kiált* egy ezredévi szenvedés kér éltet, vagy halált!"? Ez a nemzeti alaphangulat egyszerre kiemeli a magyart a többi nemzetek közül. Ezt a kiáltást nem énekelheti el az angol, a német, a francia, az^olasz és az orosz, mert érzelgőssé, nagyképűséggé, vagy hipochondriává válnék az ajkán. Képzeljük el, hogy Egzak-Amerika nemzeti ünnepélyein ezt énekelnék. Ez a két, illetve egy gondolat csak a magyar ember ajkán igaz és sorsbeszéd. Ezzel valahogy közelebb jutottunk a halálhoz, mint bármely más nemzet. Az történt velünk, amiről a siralmak könyve szól* feljött a halál a mi ablakainkra, s benéz a szobáinkba, akár lakodalmat, akár keresztelőt, akár tort ülünk. Lehet, hogy megfeledkezünk róla, lehet hogy sok magyar ember nem is értett eléggé ahhoz, hogy ezt meglássa, az azonban tény, hogy a mi házunk a halál szomszédságában épült, s kegyetlen szomszédunk többet gondol velünk, mint bármi más nemzettel a világon. Ez nem hangulat és romantika, ez történelmi valóság, ami törvénybe foglalható és igen világosan szemléltethető. Törvénybe igy 8
