Itt-Ott, 1972 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1972-01-01 / 1. szám

Jolánka kisasszonynak szabadnapja volt és ez nekem is nagyobb szabadságot jelentett.

Egyik télen már december első napjaiban nagy hó zudult a falura és Pista elmaradt az iskolából. Jancsi hozta a hirt, hogy beteg. Mikor már vagy két hete nem jött iskolába, az igazgató ur engem küldött ki, hogy meggyőződjem a betegség komolyságáról. Ezt a bizalmi kiküldetést valószínűleg nem kiváló magaviseletem elismeréseként kaptam, hanem Édesapámra való tekintettel,^aki az iskolaszék elnöke volt.

Mikor a süppedt-fedelü kis viskójuk sarkához értem, meglepve láttam, hogy Pista a fatönkön gallyakat vagdos egy kisbaltával.

—Hát te igy vagy beteg, mi . . .? --kiáltottam rá.

Ilyedten eldobta a kisbaltát és beugrott az istállóba.^ Utána mentem. Az istállóban hideg volt, mert Szarkáéknak már régen nem voltak állataik, hacsak a pár tyúkot nem számítjuk annak.--Hiába bújsz e'1—, mondtam--mert láttalak, hogy ideszaladtál.

Ekkor Pista lassan kimászott a vájubó‘1, ahova elbújt.

—Mi bajod van—kérdeztem--, hogy még előlem is elszaladsz?

Megállt tőlem pár lépésre az istálló homályában. És akkor megláttam. Pista lábán nem volt cipő, hanem valami öreg zsákrongy, amit drót tartott össze. A kék szemekben gyűlni kezdtek a könnyek.--Csak egy csizmánk vagyon ... osztán idesanyám azt akarja, hogy a Jancsi járjon oskolába . . . mert én itthun is tudok tanulni .. .

Néztem Pista könnyes szemét és a torkomat szorítani kezdte valami tehetetlen szomorúság.

—A szegénység nem szégyen—mondtam. —Az igazgató urnák és a

gyerekeknek meg azt mondom, hogy lázas, beteg vagy ....

Es délután átvittem Pistának a kedvenc magasszáru cipőmet, amire pedig sajátkezüleg vertem fe'1 a két kis vaspatkót, mert igy jobban lehetett csúszkálni a jeges udvaron.

—Édesanyám küldi—mondtam.

Pista szinte áhítattal vette kezébe a cipőket és szemei ragyogtak a boldogságtól.

—Tisztütetem ütet . • •—mondta.

Másnap vacsora közben aztán Jolánka kisasszony megkérdezte:

—Hova tetted a fekete magasszáru cipődet? Mindenhol kerestem és nem találom.

A család kérdően nézett rám. Ekkor újra láttam Pista rongyokba csavart lábait, sápadt kis arcán a szégyent, kék szemei végtelen szomorúságát ... és sírva elmondtam, hogy hol vannak a cipőim.

Az ebédlőben megdermedt a csend és percekig senki nem szólt.

Aztán Édesapám puha, simogató szemeivel rámnézett és azt mondta:

—Okosan tetted kisfiam ... de máskor kérdezz meg bennünket.

Pár nap múlva karácsony lett. Délután nővéremmel a szüléink ajándékain végeztünk éppen utolsó simításokat a gyerekszobában, mikor Jolánka kisasszony bejött titokzatos arccal.

—A szánkó már tiz perce vár rád az udvaron—mondta.

—Milyen szánkó? —néztem rá csodálkozva.

—Édesapád egy szánkóra való vágott-fát küld karácsonyra Szarkáéknak, Édesanyád meg egy kosárban ezt-azt ... —s meglepve láttam, hogy Jolánka kisasszony hideg, szürke szemei könnyesek lesznek. Ekkor megcsókoltam Jolánka kisasszonyt és azt mondtam:

—Nagyon szeretem Jolánka kisasszonyt ....

A konyhaasztalon ott állt a nagy ruháskosár, tele sonkával, kolbásszal, beiglivel és egy nagy kappannal ... a tetején pedig ott díszelgett két pár kajlaszáru kiscsizma és egy nagy, meleg kendő.

Aztán felültem a szánkóra Csorna bácsi mellé és olyan szépnek láttam a fehér világot, hogy szinte belefájdult a szivem.

15