Itt-Ott, 1972 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1972-04-01 / 4. szám

Nem szólt az egy szót se, mert megállott minden esze-kereke. Boldizsár igyekezett is a figyelmét másfelé terelni.

—Mát aztán van-é ilyen jóféle fenyóviz odaát, nálatok?

—Az van . . .—felelte szomorúan Ábel. —Mérik azt odaát minden pab-ban, csakhogy ottan Gordon dzsinnek hivják. Néha és es iszom belőle.--Azt mink es tudjuk, hogy például a modern pesti székelyek dzsinnek hivják a fenyővizet, csak éppeg azt nem tudjuk, hogy odaát ki az a Gordon?

—Abbia pálinkafőző és lapszerkesztő .... Meg-megél mind a kettő .... Dehát azt beszéld nékem, Bódi, mi vagyon a Réka húgommal, merthogy régen láttam ót es; Hallom, néki is vagyon családja.--Van hát, hogyne volna1. Ő éppen a Közértben van tivit vacscsolni, merthát ő meg nagy bolondja a televíziónak, oszt folyton azt vaccsolja .... Gyerekei: Márton és Áron, pedig kempingolni mentek. Mártonnak meg mán görlfrendje is vagyon. Jövő vikkendkor mán együtt halidéznek ....

Ékközben behabarodott a szobába Réka húga is. összecsapta a kezeit, ahogy a régnemlátott bátyját meglátta:--No, végre, hogy megjövél, Abel' Jöttem volna én es hamarabb, de bia nagyon bizi voltam. Mert, tudod, nagy a család, Isten tartsa őket, dehát a mai nyomorban a háziasszonynak sok a dolga, amit tik odaát el sem tudtok képzelni. Mert ugye méges csak eltelik a sok drága idő a sappingolássál, vassingolással és én bia nem érek rá a szomszédasszonnyal talkingolni, igaz, ók se érnek rá, mert disznóölő-partira készülnek, már össze es vásároltak egy csomó drinket . . . meg aztán most jut eszembe, hogy át kell még szaladnom bukkingolni a kis Rozikám részére, tejet kapni jegyre .... Ma, gyere, Rozikám, gyönyörűséges kislányom .... Menjünk. Come on, darling.

S a kislány ment is volna, bár nem nagyon akarózott neki. Kérve kérlelte hát az anyját:

—Maradjunk még egy kicsit .... Ábel bácsi nagyon fani egy ember, szivesen hallgatnám továbbra is—Sadap'.—csapott a gyerek kezére Réka és az rögtön megértette, mit jelent az anyai szigor, mivel szerencsére nem mars-ki-t kiáltott, mert már rég elfelejtett németül.

Ábel meg csak bámult és bámult. Úristen, hová jött ő látogatóba? Talán vissza-e Ausztráliába, vagy ismeretlen brit rokonai közé? Nagy szomorúan fordult hát Boldizsárhoz:--Vájjon Erdélyországba jöttem-e én? Vaj jón rokonjaimat jöttem-é meglátogatni? Hát milyen nyelven beszéltek tik? Magyarok vagytok-é, vagy ausztráliaiak? Merthogy egyikötök nyelvét sem esmérem. Dejszen a nyelvetek fele angol. Hogy süllyedtetek tik ennyire?

—Bizony, mü sem vagyunk nagyon hepik eszel a nyelvvel—ismerte el Boldizsár--, de ha mán ekkora trippet tettél meg miattunk, hát már csak megmondom, hogy ez^a bikfa angol nyelv valahogy ránkragadt.

—Dehát hol tanultátok meg azt, amit én harminc év alatt angol földön sem tudtam elsajátítani?

—Mink bia a rádió külföldi nyelvtanfolyamán.--Aztán minek?

—Sose vorrizz te amiatt, Ábel, tudjuk mink, mit csinálunk. Merthogy a mi szépséges Székelyföldünkön csak oláhul, meg oroszul beszélnek a mostani urak . . . hát aztán okos ember ilyenkor csak angolul tanul . . .—s ezzel kacsintva töltött újra a fenyővizből.

Az ám, ez csak igaz lehet, gondolta magában Ábel. Minden megvilágosodott most már előtte. Milyen buta is volt, hogy három évtized alatt meg nem tanult angolul Ausztráliában, mert nem volt megfe18