Itt-Ott, 1970. október - 1971. szeptember (4. évfolyam, 1-11. szám)
1971-03-01 / 5-6. szám
Uram, elég, elég a harcból. A népem éhes és sovány, a fegyverünk, mit ősi dacból beléd ütöttünk, csorba rég . • . Szavakkal hullok hát eléd, a szó utolsó, szent jogán. Nézd, itt a bününk, itt a jussunk s a bűneinkre itt az ok: az, hogy mi balgán hinni tudtunk mindenkinek és mindenért fegyverbe álltunk, mig a vér fogyott, fogyott ... s ma itt vagyok. Árpád? a cél én voltam benne. Az uj hitet, mint egy barom, én hordtam dómmá. Majd nevetve az Iszter sziklái fölött szekérre rakta püspököd e kéz, Uram, az én karom. Az éj pogány táltosnak nézett, de reggel gyóntam s Vajk—az ur— meghagyta orrom. S szent igéket mormoltam serpenyők felett, mig cseppfolyósult béke lett az ólom s hived lett Vazul. Nemesebb ur, esettebb pór, tán nem járt porodban még soha. Bennem hamvadt eszmévé trónján Dózsa s az uri-láng felett, az én hitemmel hencegett keresztet tartva Zápolya. Vér kellett? Adtam hogyha kértek. Pedig a vér nemes hitel. S kamatként kaptam szent igéket s Nándorfehérvárért adott harangjaid ma, félhalött fajtám ingyen csenditik el. Nem kérkedés. E szó, erőmnek kiolthatatlan fénye itt. Mert fény nélkül órjássá nőnek a férgek és a félelem hérosszá lesz. Én ismerem a győztesek törvényeit. Föl hát Uram. Legyen e pár szó zsákmányod s ráadás fejem, . Csak küld haza pihenni vágyó, harcokban megfogyott, szegény, hazátlan fajtám. S bűnömért ne állj bosszút a népemen. UTOLSÓ SZÓ JOC-ÁM Fáy Ferenc ("Az Írást egyszer megtalálják") ^1
