Itt-ott, 1969. november - 1970. szeptember (3. évfolyam, 1-10. szám)
1970-05-01 / 6-7. szám
Szégyen és gyalázat, de öt különböző egyesületnél többet nem lehetett egyszerre összehozni. Naponta órákat, hónapokon keresztül kerestem az időt, ami mindenkinek megfelel. ^Legtöbb embernek, mielőtt igent vagy nemet mondott volna, az első kérdése az volt, hogy "ki lesz még ott?" A kis rongyos, személyes probléma mindig föléje került a mi közös ügyünknek, a MAGYAR ÜGYNEK. Miért?! ... Amikor az ITT-OTT utolsó számában Csatlós Géza Írását olvastam, örömmel láttam, hogy mások is fontosnak látják a magyar egységlétrehozását. Ez valóban a "legnagyobb ágyú!" Egyetlen baja, hogy öncélú, primitiv, féltékeny és ostoba^tunyaságunk berozsdásitotta. Rozsdás ágyúval pedig nemhogy lőni, de durrantani sem lehet. Csatlós Gézával egyébként egyetértek. Az kellene, amitő mond. Elméletileg szépen hangzik. Sajnos azonban a múlt tapasztalataimat alapul véve, gyakorlatilag utópisztikusnak^tartom. Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy kár volt a cikkért. Sőt! Bár mindenki Írna egy ilyen cikket. 0 azok közé a magyar Noék közé tartozik, akik a bárkán dolgoznak. Kifogásom csak az, hogy az öreg bárka foltozását ajánlja. Ez a bárka pedig nem elégerős—mert a vázával van baj. Csak a foltok tartják a bárkát öszsze. A mi viharos életünkben egy uj., erős vázu bárkára van szükségünk. Magyar közösségünk legnagyobb része sajnos még mindig a XVIII. század értékrendszerében dolgozik. Hite pedig minden, csak nem MAGYAR. (Ha ez nem igy van, akkor miért van az, hogy mindannyian mindenkor találkozunk magyar leszármazottakkal, akik már alig emlékeznek arra is, hogy magyar leszármazottak, de rá,iuk keresztelt vallásukat—bármi legyen is—még mindig gyakorolják.) Abszolúte igazságosnak tartom a "magyar védőbástya szerepének" helytelenítését. (Ez az intelligenciámat sérti.) Ezért nemhogy nem üdvözü'lünk, de pokolra jutunk! (Hogy én is a XVIII század szólásával éljek.) Azt sem tartom igazságosnak, hogy vallásaink magyarságunkat háttérbe szorítják. Egységességünk létrehozásának az a legnagyobb ellensége, hogy nincs egy olyan közös alapunk, amit mindnyájan a legfontosabbnak tartunk. A MAGYARSÁGUNK? Igen, ez kellene, hogy az legyen, de hány magyarembert találunk, aki azt mondaná magáról, hogy elsősorban magyar és csak azután keresztény, zsidó vagy mohamedán. Viszont vagyunk egynéhányan, akik mindenféle más jelző mellé a magyart is odatesszük. (Sok esetben sajnos, csak ha érdekünk kívánja úgy). Legjobbjaink is csak második jelzőnek használják a magyart. Természetesen egy szóval sem mondanám, hogy mondjunk le az egységesség létrehozásával való foglalkozásról. A fentemlitett dolgokkal csak azt szeretném elérni,^ hogy az én hibáimon tanulva, ne olyasmivel töltsük el időnket és energiánkat, ami sikerének a valószínűsége nagyon kis százalékú. Erőnkkel inkább egy olyan alapon dolgozzunk, ami mély és szilárd. Az ilyen alapra épített várat nem dönti le egy kis rossz irányból fúvó szél. Nemzetek jönnek létre és nemzetek tűnnek el. Hitközösségek továbbélnek. Hány vallás veszett el egy nemzet eltűnése által? Addig, amíg a magyarságunk csak nemzetiségi kérdés, és addig, 37
