Irodalmi Szemle, 2021
2021/6 - Tőzsér Árpád: Az irodalom láthatatlan szíve (naplójegyzetek 2019-ből)
a gyorsra (egyszer meg a kerekei alatt talalom magamat), lezengenek (ezuttal a Duna-korzon) a pokoli hosegben, a satrak kozott, hoi ezzel, hoi azzal az ismerdssel talalkozva es valtva kozhelyeket, iildogelnek eloszor a Kalligram, aztan a Napkut satra elott (az Idocsapdak c. legujabb naplokonyvemet, illetve a Lelekvandor c. verskotetemet arulva), szegyenkezve, mint Reviczky perditaja az utcasarkon, amiert tkp. magamat arulom, es senkinek sem kellek. A nap viszont konyorteleniil pbrkolne, pillanatonkent rosszullettel kiizdenek... - El sem megyek hat inkabb. Illetve elmegyek, ott vagyok, hazajovok anelkiil, hogy felkelnek az irdasztalomtol. - Latom a teveben, hogy ezuttal egy Ratal kolto, Simon Marton nyitja meg a Konyvhetet. Nem tudom, ki az a Simon Marton. Utananezek a verseinek: kicsit mintha Mittel ur negyven ewel ezelotti verseit olvasnam. Azaz az un. slam (Tandori szerint „slamp”) az en egykori, onironiara hangolt prozavers-retorikamat hozta divatba. Hogy is mondta Akiba rabbi? Alles ist schon da gewesen. Azaz a 84 eves ven szivar mar feleslegesen strapalja magat az utazassal: mindenhol azt latja, amit egyszer, valahol mar latott. I ' | 2-* . *» ■
