Irodalmi Szemle, 2021

2021/2 - MÉSZÖLY 100 - Plonicky Tamás: Banzáj (próza) / MÉSZÖLY 100

még a gondolat szintjén sem megszegett szabályokat a „hogyha még egyszer így beszélsz velem, a véreres faszomat fogom a szádba rakni, te buzeránt!” szavakat üvöltötte. Ezután a férfi kisomfordált a szobából, lemosta a homlokára tapadt nyomorult kis féreg vérét, majd, mivel nem is igazán akart zenét hallgatni, kikapcsolta a lemezjátszót, és kéjes mosollyal nyugtázva hallgatta e kínlódó, állati sipításra emlékeztető, alsóbbrendű, szétzúzott arcú, szerencsétlen nappaliból jövő zokogását, amelyet zavaróan nyomott el a számára teljesen értelmezhetetlen, értéktelen és felesleges fecsegésnek tartott, mélyen elítélt, feltehetően japán rajzfilmsorozatban szereplő karakterek semmitmondó, abszurd szócsatája. Ö pedig, a másik szobában lévő megalázott, az apjához hasonlóan, csak éppen hangosan sírva a fájdalomtól, a ruhájába törölte a vért és az őse taknyát, visszaült óriási, már-már elviselhetetlen lelki és fizikai sérülésekkel terhelt állapotban a tévé elé, és begubózva, a könnyfátyolán keresztül kezdte el nézni a mesét, arra gondolva, hogy talán az apukájának most tényleg igaza volt, hogy ezt most valóban megérdemelte, mert nem kellene így beszélnie a feljebbvalójával, sőt, titkon, gyermeki gondolatvilágában még a bocsánatkérés lehetősége is felmerült, az, hogy kimegy az édesapjához, és azt mondja neki bűnbánóan, hogy „bocsánat, papa!”, és az is lepörgött a fejében, hogy egészen biztos abban, hogy nincs az a mese, ami ennyit ér; arról pedig még véletlenül sem lehetett fogalma, egyszerűen nem tudhatta, hogy a baráti társaságokban általában központi szerepet betöltő nagydumás, humoros, közvetlen, mindenkivel kedves, jókedélyű, és velük, az ivócimborákkal örökösen gyáva módon konfliktuskerülő apja, akiről soha senki nem nézné ki azt, hogy bármilyen agresszivitásra is képes, olykor-olykor különböző társaságoknak szokta elsütni a „mi keményebb annál, ha falhoz baszok egy csecsemőt?” felvetéssel kezdődő viccet, és aminek válasza, azaz poénja, amelyet rendre a barátainak hangosan hahotázva, mindenféle irónia és burkolt szarkazmus nélkül szokott előadni, az, hogy a „farkam, miközben csinálom”. A gyerek szeme előtt egyszer csak elmaszatolódnak a japán rajzfilmhősök, a fájdalmai hirtelen megszűnnek létezni, az apa orrába a takony, a kisfiú orrába a vér, a szemébe pedig a könny szökken vissza, a kölyök szilánkosra zúzott arccsontja és orrnyerge szinte azonnal, egy pillanat alatt beforr, gyógyulttá, sértetlenné, fájdalommentessé válik, és ő, a kicsi minden megtanult fontosabb dolgot elfeledve, most nem egy lemez funkciójához hasonlóan teljesen, hanem csak részben vissza-visszatekerve a történteket, száll az emlékei között, egyszerűen elhomályosodik előtte a valóság, repülni, úszni kezd a végtelenben, és valahol egy bablevesillatú konyhában találja magát, ami rotyog, gőzölög, vagy ő sem tudja, hogy pontosan mit csinál, mert gyermekagyában halványlila elképzelés sincs arról, hogy valójában mit szokott az étel ilyenkor csinálni; a bableves készítésének hangja kisfiúfejében leginkább egy pukizásra emlékezteti, hiszen ezekben az években még huncut gyermekkacajjal kiegészítve gyakran mondogatta is azt a mamikájának, hogy „fingizik a leves”, vagy humorosan-játékosan kérdezgetni szók-