Irodalmi Szemle, 2021

2021/2 - MÉSZÖLY 100 - Plonicky Tamás: Banzáj (próza) / MÉSZÖLY 100

mészetesen nemcsak látni, de hallani is szeretett volna, ám az őse hangosan szóló réges-régi lemeze miatt képtelen volt bármilyen televízióból jövő hangfoszlányt is felfogni, és ugyan ez idő tájt, felnőttként nyilvánvalóan már inkompetens e közkedvelt rajzfilmsorozat címének felidézésében és természetesen annak tematikájában is, a gyerekkorában lezajlott, e mesével egyértelműen párhuzamba állítható, borzalmas események mégis olyannyira beivódtak tudattalanjának kusza neuronhálózatába, hogy a megtörténését követően egészen élete végéig epicentrumát képezik majd fájdalmas traumákkal teli lelkivilágának. Ezekben a gátlástalan könyörtelenséget megelőző momentumokban ugyanis, mivel akkor az volt a gyermeki benyomása és vágya, hogy a mese nézése és hallgatása mindennél, de valóban mindennél, még akár a saját életénél is fontosabb, már kisfiúagyában jó előre merengett a másnapra előrevetített eseményekről, a barátaival történő japánrajzfilmsorozat-epizódról szóló kacajjal és zsivajjal teli konstans gyerekdiskurzusról, a közös játékról az osztálytársakkal, a legszimpatikusabb mesekarakterek és -hősök beszédstílusának utánzásáról, és mivel jó szokásához híven ma is ábrándozott számos ilyen és ehhez hasonló infantilis, hiú és idealista történésről, csak úgy, slendrián módon, az időközben számtalanszor megbánt, magában rengetegszer elátkozott nemtetszését kifejezve, és a gyermeki lázadás parázsló szikráival a hangjában, az apja maximálisra tekert válogatásalbumán lévő jól ismert dal refrénjének közepette, a „valaki halkítsa már le azt a vackot” szavakat kiabálta az éterbe, meg sem formálva magában annak a lehetőségét, hogy ő e fájdalmas mondatnak köszönhetően a holnapi napot kórházi kezelés miatt nem tölti majd az iskolában. De, mivel tudta jól, egyszerűen megérezte, hogy ekkor valami minősíthetetlen, vállalhatatlan, borzasztóan undorító dolgot művelt, elharapta a mondat végét, mintha az utolsó szót is csak úgy ejtette volna ki, hogy „vckt”, mert gyermekien dühös szavaira kimért lassúsággal, valósággal veszélyt hozó álnok árnyékként libbent be hozzá az apja, és ő, a gyerek megint látta azt az örökösen rosszat sejtető lila, kidagadt ütőereket a nyakon és a homlokon, és bármekkora, a válogatásalbumról származó hangzavar is volt a szobában, hallotta, amint az őse kissé eltúlzott ájtatossággal, szipogva a megfázástól, szélesre nyitott sátáni ajkaival csupán annyit kért, „hogy légy oly kedves, kis-fiam, és ismételd meg, amit mondtál.” A férfi ekkor külön kiemelte, hangsúlyossá tette, direkt megnyomta a kisfiam szót, hogy az a gerinctelen,