Irodalmi Szemle, 2020
2020/7-8 - Szalay Zoltán: Vissza északra (novella)
kirandulasokra. Fojtott levegojunek ereztem a varost, mikozben az elhallgatasaiban mintha nagyszeru, elfelejtett tortenetek emlekei derengtek volna. A Szombat varosanak egyszerre volt kabbalai hangulata es szabadsagizu lendulete, es mindez annal jobban izgatott, hogy lattam, a Halkan Szuszogo Emberek mindezt mennyire le akarjak tagadni. Roza azt mondta egyszer, az egyik ilyen kirandulasunk utan, vasarnap este, az udvarukon, tikkadt forrosag volt, es nedves hajjal jott ki hozzam, egyenesen hozzam, aki egymagamban dohanyoztam a kiszaradt kortefakat nezegetve, mikozben az dregek odabent vacsoraztak vagy talan csak radiot hallgattak, kabultan a dogmelegtol, es Roza azzal jott oda hozzam, hogy ma kiabalni szeretett volna, rohanni es kiabalni, belekiabalni a Halkan Szuszogo Emberek kepebe, nem igy mondta, de most mar igy emlekszem ra, belekiabalni, hogy dt akkor sem foghatjak le, az o torkara akkor sem kulcsolhatjak ra azt a mocskos, budos keziiket. Lattad oket, ugye, kerdezte Roza, lattad, mennyire nem szeretik ezt a gyonyoru varost. Annyira nem szeretik, hogy nem is latjak, mondtam egyszerre a kortefaknak es Rozanak, konnyedseget szinlelve. Ekkor meg tudtam konnyedseget szinlelni, hiszen az elott az ejszaka elott voltunk, amikor az r.-i templom tisztasan megvilagosodtam. Kellene nekem valaki, mondta Roza, akiben megbizhatok, hogy egyszer visszarangat, ha en is belecsusznek ebbe a furcsa kabulatba, amiben ezek az emberek elnek. Olyan orangyalfele, kerdeztem. Nem igazan, mondta Roza, inkabb olyasvalaki, aki ebren tart. Mar ha ez az eberseg, amikor ezeket a szagokat erzem, ezeket a hangokat hallom, amiket most. Elkerte a cigarettamat, beleszivott, es kozelebb huzodott hozzam, es beleturt a kezevel a nedves hajaba, mikozben valahova a tavolba nezett a szomjas kortefak kozott, pedig csak a szomszed portara lathatott at. Amire megerkezett a komaromi jarat, kozonseges reggel lett, es minden elviselhetetleniil felgyorsult. Duborgbtt a fold, a Halkan Szuszogo Emberek Varosa monoton luktetessel mondott bucsut. Kevesen voltak a buszon, a legtobben gondosan kivasalt oltonyben, mint akik sorsdonto targyalasra kesziilnek az Ur Iteloszeke ele. Vegig magam ele bamultam, es egyre csak szivargott belem valami meghatarozhatatlan, emelyitd, gyomorsavizu benultsag. Aminek nines targya, az a szorongas, es az a leggyilkosabb. Nem tudtam, merre tartok: veget ert az utolso nyaralas, es en csak annyit tudtam, soha tobbe nem terhetek vissza ugyanebbe az R.-be, ugyanezek alatt a csillagok alatt.
