Irodalmi Szemle, 2020
2020/6 - NÉMETH ZOLTÁN 50 - Polgár Anikó: „Vizet hozunk, pohár nélkül”. N. Z. Kunstkamerájának olvasása közben (esszé) / NÉMETH ZOLTÁN 50
a rendszereben barmi megcserelheto. Lehetnek a belek az arcon, a vererek a szajban, a verzuhatag a garatban: megsem lesz nehez kimondani a szot, nem is erezzuk majd a betemetett, megfullasztott hangkepzo szervek erolkodeset. Sot, minden rendkivul konnyu lesz es gyors: mi sem egyszerubb, mint odavetni egy-ket szot, kivajni egy-egy szemiireget. Ezekkel a zsilettel vagott szemekkel ilyennek latszik a vilag. Persze nem mindig neziink s nem is mindig kifele fordulunk. A narrator neha megszolit valakit, a masikat, ot vagy teged, bemutatja, hogy mukodik ez a gepi interakcio csaladtagok, szerelmesek, barat ok kozott. Egy maganyosnak eleg betuket kihalasznia a tengerbol es dsszerakni beloliik ot, teged, a masikat. Aztan jon a retteges, „mert azt akarod, hogy elolvassalak”. Mitol is lehet itt megijedni? Sajat szovegiink enynyire szembefordulhat velunk? Vagy csak az ures homok lesz felelmetes, mely a tengerbe ujra visszamosodott betuk helyen marad? Befottes uvegbe gyujthetok az arcok, eltorzulnak, de jol elallnak. Az emlekek a spajzban tarolhatok, a muzeum akar egy megbontatlan, lepecsetelt eleskamra. Egyegy kis vers az azelott es a most iitkozotereben sziiletik: az iddsikok talalkozasa az emlekezes soran. Ilyenkor egy egyes szam elso szemelyii narrator toredekes feljegyzeset, naplojegyzetet, memoarreszletet, vallomasat olvassuk. Az egyik bejegyzes „a menstrualo nok szamara kijelolt istalloban” sziiletik, maskor a narrator sajat magzati korara, sziiletesi koriilmenyeire emlekezik: „Engem egyiitt sziilt meg az egesz csalad...”, „Szetndttem anyamat...”, „Harom ikertestve remet elevenen faltam fel az anyamehben...”. Maskor a hihetetlen tortenetek, a mirabilia, a furcsasagok egy-egy mondatos oszszefoglalasat kapjuk, nem a megrokbnyddes hangjan, hanem targyilagosan, mintegy nyersanyagkent felkinalva tovabbi feldolgozasra. Mintha az ismerkedo rovat hirdetesszovege es a buniigyi hir egymasba csuszna, a gyilkossagok nem a megdobbentd iigy kriminoldgiai vonzatait hordozzak magukban, hanem az elkoveto onkepenek, imidzsenek a kialakitasat szolgaljak, a gyilkos mintha csak az elert eredmenyeit, az erdemeit sorolna: „Megoltem az apamat, az anyamat, fiamat, lanyaimat. Kessel. De az egyiket esernyovel agyon.”
