Irodalmi Szemle, 2020
2020/2 - N. Tóth Anikó: Számítások. Tanárnő kérem (próza)
fut neki, az elozo megoldasokat atfirkalja, a szamtalan csillag es nyfl nemhogy megkonnyitene, inkabb alaposan osszezavarja a tajekozodasomat. Most sem hazudtolja meg onmagat. Pimaszul felmosolyog, amikor eszreveszi, hogy megallok a padja mellett. Es majd reklamal persze, amikor megtudja az eredmenyt. De nem szoktam elfogadni az erveleset. Tobben mocorognak, sohajtoznak is, foleg amikor jelzem, mennyi ido van hatra. Kozben kitartoan folytatom utam a trapez vonalan, elore-hatra-oldalt forgatva a fejem. Ilyenkor, a vege fele kiserlik meg ugyanis az eredmenyek egyezteteset. Titkos jeleket adnak le a hatam mogott, amirol persze csak ok gondoljak, hogy titkos, es szentiil meg vannak gyozodve rola, hogy fogalmam sines, mi zajlik a hatam mogott. Barmikor lecsaphatnek rajuk. Neha meg is teszem, ha ugy van kedvem. Miheztartas vegett. Elrettento peldanak. Es hat igen. Pontosan erre szamitottam. Ez a szerencsetlen egyetlen tollvonast sem tett. Szinlelt egyiitterzessel megjegyzem, mennyire sajnalom, hogy meg csak bele sem fogott. Latom, kinosan erzi magat. Megsincs bennem egy szikra szanalom se. Inkabb bosszusag, hogy ilyen sotetek szivjak az energiam. Tisztaban van vele, hogy gyakorlatilag az utolso lehetoseget szalasztja el. Ketsegbeesett pillantasai csaknem kardrdmot valtanak ki. Borzongatoan jo erzes a konyortelenseg. Elfogy a levego, mire letelik az ido. Nemelyik kiabrandultan vagy beletorodve adja le a feladatlapot, masnak szinte ki kell tepni a kezebol, mert az utolso pillanatban is athuzna a gyanus eredmenyt. Csak egy-ket megkonnyebbiilt arcot latok. Elegedettet egyet sem. Pontosan erre szamitottam. Sziinetekben, a menzan, edzesen, kavezoban rolam beszelnek majd, kihajolok a csetablakukon, megjelenek remalmukban. Eletiik resze vagyok. Kiapadhatatlan feszkoforras.
