Irodalmi Szemle, 2020

2020/11 - N. Tóth Anikó: Szélmalomharc. Tanárnő kérem (próza)

tartok, hogy erdt es erveket gyujtsek a kovetkezo allitas alatamasztasahoz. A beallo csendet azonnal suttogas es felhangos beszed tolti ki, amit nehez leallitani. Az alkalmazott vezenyszavak raadasul a magyarazat fblytatasat veszelyeztetik. Minden ujabb nekifutas hatvanyozott erdfeszitesbe kerul. Van, hogy belekeveredek, es a sajat magam fonta haloban vergodok percekig. Nem vigasztal, hogy mindez gyakorlatilag eszrevetlen marad. Minden vagyam, hogy a vegere erjek.

Kerdesemre, hogy erthetd volt-e, egy-ket kenyszeredett, ajakbigygyesztessel kfsert igen erkezik. A gyakorlati reszben derul majd ki, mi szurodott at letompult agyukba a hallottakbol. Ez az oraszakasz meg kinosabb. Mivel most meg kell(ene) mozdulni. Elo kell(ene) szedni az emlekezetben nagy nehezen lerakodott ismereteket. Hasznalni kell(ene) a tudast. Be kell(ene) kapcsolni a logikat. Amihez nyilvanvaloan semmi kedviik. Hiszen nem tudok olyan feladatokat adni, amelyek izgalomba hoznak oket. Nem vagyok kepes olyan kerdeseket feltenni, amelyek barmifele motivacios impulzust jelentenenek szamukra. Nem vagyok alkalmas arra, hogy pozitiv elmenyben reszesitsem oket. Kikerik maguknak, hogy mindezek ellenere nem hagyom oket beken. Mindezek ellenere ketsegbeesetten probalom vegigvinni, amit elterveztem. De nines benne koszonet. Gorcsben a gyomrom. Fesziilt minden porcikam.

Attol, ahogy neznek ram.

Ut a tekintetiik. Vag. Csip. Szur. Karmol. Ennyi ellenseges szempar elol hova menekiiljek.