Irodalmi Szemle, 2019
2019/4 - Szászi Zoltán: Meghalni tavasszal, hogy Hórák fogadjanak. Az én kórtársaim (próza)
ezernyi hangaviragra lephetnek a nimfak, ha titkos retjeikre tancolni surrannak eppen. Labujjuk harmat mossa, talpukra zsenge fuszal zoldje irja a tavaszt. Igy jo! Ott mar zsendiil minden, riand madarrajokat kerget a szel, feszkek melyen lapul az uj nemzedek. Itt meg? Csalfa a feny, kosza csak a meleg, lassan sarjad a fu. Libatop, martilapu, hunyor, tozike, teltemeto, kdkorcsin, safrany, csillagvirag es krokusz mozdul az eg fele nyujtdz, de gyengecskek meg, mordan rajuk tilt hirtelen tegnap is reggeli fagy. Hiaba pengnek mar a szerszamok, varni kell meg, varni a jobbat, hogy a Fon felszaritsa a hole sarat, igy az iszamos kertben omlds talajja omlik a rog. Halni tavasszal kell. Mas annak a gyasza, szinesebb, konnyebben mulo, mert feledteti a nyar maris, hisz oly gyorsan levaltja a par nap tavaszt a hoseg. Auxo, a novesztd hora ideje jo el, keze altal megsuriil, erosebb lesz a buza, teljes zoldjere fordul a lomb, s mar nevel 6, mar ringatja kezdodo gyiimolcset, mit hona alatt rejtett a fagy elol, viaszos reteggel vonva be vedve. Zugnak a mehek, sulyos illatokkal telt kosarak mind a nyari volgyek, s hegyoldalak is, zugnak, vagyjak a letbe belerobband aldast. Mily szerelmes a fold az egbe, viz a foldbe, harsogva eszik egymast az elemek, ugy gyurmaznak az elettel az istenek, mintha jatek volna csupan az! Terhet meg rejti, de mar gombolyodik a lany, area mar barnul, szeploi mind kiszoktek orra kore. Ugye szep? Ez hat Auxo a te munkad eredmenye? Toled ilyen szep s novekvo a let, s a kedv altalad bdviilt! A novenyt termdre fordito, lagy kezed nyoman a vesszok megvastagodnak, liiktet az elet benniik, s termest, magot onteni, ujjasziiletest hozni maris keszek, alig varjak mar, mikor villan majd a sarld! Elfogy a hold nyar vegere, megcsordulnak az elso szoldszemek, granatalma leve pirul az ujjakon vegigesorogva, dinnye gombdlyddik ki kerek levele alol, es ovatosan a sornek ero arpa sargajat kostoljak meg reggel az egi madarak. Jo mar az! Ahogy a buza is egyre barnabban bologat, arany es bronz mezove valik, mikor Apollo ranevet, ha szekeren elvagtat felette, szorja ra a napfenyt is boven. Artemisz ugy lep a vetes szelere, hogy meg se hajoljon a kalasz, szep tompora mily keccsel fesziil, s kithonja alol kivillan gyonydru, erintetlen titka, s onnan lovi ki agaskodva nyilvesszejet, a hajnali harmattol lagyult szaru buzat ropogtato szarvasiinore. Lehull az, vere pipacs lesz, szeme nyari nefelejcs, csontjat hangyak hordjak szet fak gyokerehez. Vastagszik a tolgy. Halni kell. Nyaron is. Lecsap a meleg, lefojt, raul ejjel a zihald mellkasra, annyira forrok az ejjelek, hogy mar csak az ifjak meztelen tancahoz jok, a bacchanaliakhoz, ahol bortol es csoktol meg jobban raheviilve a let zubogo forrosagara, mint tebolyodottak, ugy jarjak ok, az ifjak a tancot, harfak es sipok szavara, mit nimfak pengetnek s faunok fujnak. Halni kell nyaron, hisz kell televenynek sok szerves anyag, Tudjuk, ifjak harcban edzett husa, artatlan sziizek aldozata a leggyengedebb neveloje a nyar vegi viragnak. Szelldrozsa, masodszor is nyild pipacs, varjuhaj, borsmenta, arnyekliliom hajt ki abbol, telehinti a retet tompa, megfaradt pirossal, lilaval, keknek arnyaival sorba. Szenakazlak alatt egerek, pockok ulnek csendben, riadva hallgatjak, a vercse s az egeresz-
