Irodalmi Szemle, 2019
2019/11 - TRANSZ - Szalay Zoltán: Láthatatlan dolgok (próza)
SZALAY ZOLTAN LATHATATLAN DOLGOK JOHN CAGE NYOMAN Augusztus elejen az anyank behivott minket a nappaliba, amikor kint jatszottunk a ndveremmel a haz elott. £n labdaztam, dobaltam es rugdaltam neki a labdat a szomszed haz falanak, ami nem volt jo semmire, de epp ez a semmi tunt akkor a vilag legertelmesebb dolganak. A noverem igazabol nem jatszott, csak anyanknak mondta igy; az egyik baratnojevel beszelgettek bizalmasan a szomszed haz keritesenek toveben guggolva. Neha osszenevettek, mintha valami nagy cinkossag lenne kettejiik kozott. Valamiert ugy gondoltam, kellemetlen dolgokrol beszelgetnek, aminek persze koze van a fiukhoz, a nyalhoz es az allati szagokhoz. Csak elvetve hallottam az iranyukbol egy-egy hangosabban kiejtett szot, egyszer a noverem peldaul azt mondta, ragacsos. Az anyank sokat sirt azon a nyaron, az apank pedig megtanult nevetni. Persze ez igy tulzas, korabban is tudhatott nevetni, de arra mar nem emlekszem. Egeszen addig a nyarig ugy ismertem dt, mint akit allanddan beteritenek a gondok komor gomolyfelhoi. Azon a nyaron viszont, amikor keso este hazaert munkabol, mindig hangos hahotazast hallottunk a nappali felol. Reggel, amikor mi a ndveremmel meg a szobankban voltunk, es a reggeli rajzfilmeket bamultuk, a konyhabol hallottuk ugyanezt a hangos nevetest. Az anyank nem jart munkaba azon a nyaron, azt mondta, majd osszel, mert most pihenesre van sziiksege. Kisirt szemekkel jarkalt egesz nap a lakasban, port torolt, porszivozott, de semmit nem csinalt dt percnel tovabb. Foleg idegesen jarkalt, le-leiilt a konyhaasztalhoz, benezett a hutoszekrenybe, lepakolt a spajz polcairol, majd visszapakolt rajuk. A nyar elejen lefogyott nehany kilot, de tobbszor megjegyezte, hogy nem ehet annyit, mert elhizik. Az ebedet felig nyersen rakta elenk, a noverem csak turkalt benne, de en mindent megettem, mert allanddan gyotort az ehseg. Amikor az anyank behivott azon az augusztus eleji delutanon, lattuk rajta, hogy megint sirt. Voros szemmel mosolygott rank, szinte fajdalmas volt a szaja eros rozsaszinjet nezni. Masodpercekig nem szolalt meg, csak nezett minket a ndveremmel, ahogy ott iiltiink a kanapen. A noverem inkabb a kormeit vizsgalta, amelyekrol lepattogzoban volt a voros kdromlakk. Az anyank azzal kezdte, hogy emlekszem-e, amikor kiskoromban azt mondogattam, ami igazan veszelyes, az lathatatlan. Nem emlekszem, valaszoltam, pedig remlett, hogy ezzel szoktam vedekezni, amikor felkapcsolt villanynal megmutattak, hogy nincsenek szornyetegek a szoba sarkaiban. Egeszjo ervnek tunt, es
