Irodalmi Szemle, 2018
2018/11 - Szepesi Kornél: Sámli diótöréshez (próza)
lyet a diotoresek alkalmaval hasznalnak. Egy nagy ujsagpapirt teritenek ki a teraszon, apa azon tori a diot, egy fatonkon, amihez pont jo a samli magassaga, igy nem fajdul meg a dereka. Az egeszseges szemek egy femtalba keriilnek, kesobb a hejat eltiizelik, jobban eg, mint az akac. Uliink egymassal szemben, kozepen gyerekkorom fa sakktablaja egy felforditott vodor tetejen. Figyelem apa testtartasat, kbnyoke a terden, mutatoujjal tolja fel a bort halantekan, en is igy iilok, mikor gondolkodom. Szamolok magamban, nem szolok, hogy lepjen, csak lassan szamolok, aztan ram pillant, fenyegetden, mint aki tudja, hogy szamoltam. Ismerem ezt apillantast, szamonkerd pillantas, honnet a fenebol vettem ehhez a batorsagot. Rogton abbahagyom. Engedem gondolkodni, kozben a teraszon egyre elviselhetetlenebb a meleg. Lehuzom a puloverem, de a kukta kozben sipolni kezd, le kell venni a gazrol, elkeszult a babgulyas. Neki is uliink, egyikiink sem ehes, de enni kell, apa egy szelet kenyer utan nyul, nekem is ad beldle, egyiitt kanalazunk, morzsalunk az abroszra. Anyadnak is izlene, jegyzi meg, es en arrol meselek, hogy nem alszom mostanaban valami jol. Eves utan folytatjuk a sakkot, apa mar majdnem minden tisztet elveszitett, nem akar tobb aldozatot. Felall, kiegyeziink egy dontetlenben. Kinez az ablakon, rangatja a szel a kokadt almafat, a sziklakert foldje szaraz, azt mondja, keves volt tavaly a dio, dreg mar a fa, aztan megy, lepihen az ut elott. En elrakom a maradek gulyast, letakaritom az asztalt, kikapcsolom a radidt, es itthon hagyom a kabatom, gondolom, s kozben hallom csukodni a halo ajtajat.
